5. Magnus

Neels épp akkor lép ki anyu szobájából, amikor felérek az első emeleti folyosóra.

– Hogy van? – kérdem, és a gyomrom összerándul. Tudom a választ. Anyu mindig is beteg volt. Egész pontosan Neels születése óta. Súlyos depresszió és állandó migrénrohamok gyötrik.

– Nincs jól. – Neels tekintete fátyolos. Nagyot dobban a szívem, mintha ki akarna törni a bordáim közül.

– Mi van vele? – A kilincshez kapok, be fogok menni, de szeretném, ha Neels felkészítene, mi vár rám.

A bátyám nyel egyet, és a fejét csóválja.

– Félrebeszél. Az én hibám. Hülyeségeket mondtam neki. – Hosszan, szaggatottan sóhajt, majd megragadja a kézfejemet a kilincsen. – Most inkább ne menj be.

– Hátha meg tudom nyugtatni! – erősködöm. Látni akarom anyát. – Talán túl sok gyógyszert vett be. Gondolod, hogy kéne a naloxonspray?

– Kétlem, hogy túltolta a fájdalomcsillapítót. Csak simán félrebeszél – hagyja rám Neels. – De én egy szavát sem hiszem. Hülyeség. – Fújtat. – Ez egy baromság! – morogja, majd a szobája felé indul. Mi a fenét mondott neki anyu? Baromi erős fájdalomcsillapítókat szed, és mindig tartunk a szobájában egy gyógyszert, ami opioidtúladagolás ellen van, és orrba kell fújni.

Lenyomom a kilincset, óvatosan benyitok, és egyből anyu arcát figyelem túladagolás jelei után kutatva. A függönyök összehúzva, közöttük délutáni napfény dereng, félhomályba vonva a szobát. Az ablakok zárva, anyu nem bír semmilyen zajt, de a levegő friss és virágbolt illatú.

Vagy ravatalozó.

Nem, ilyenre gondolnom sem szabadna. Kétóránként szellőztetnek nála, és tele a helyiség vágott virággal. Nincs más oka.

– Anyu?

– Te vagy az, Magnus? – Anyám úgy beszél, ahogy a fűszálak susognak a mezőn.

Az ágya szélére ülök. Gondosan fésült szőke haja elterül a párnán, friss hálóinget visel, ami akár nappali öltözetnek is elmenne. Nem magától néz ki így. Naponta többször gondját viseli az ápoló. Ha anyun múlna, hetekig nem kelne ki az ágyból.

– Én vagyok, anyu. – Megsimítom az arcát, és ő megfogja a kezemet.

– Neels dühös rám?

– Nem, dehogy! Mennyi gyógyszert vettél be?

– Egy szem fentanilt, olyan tizenegy körül. Úgy éreztem, migrénem lesz. Miért?

Töprengve figyelem, végül lemondok a naloxonról. Magánál van, nem tűnik zavartnak. A ténytől, hogy migrénre nem lenne szabad fentanilt szedni, ezúttal is eltekintek. Más már nem nagyon hat anyunál.

– Mit mondtál Neelsnek? – Remeg a kezem. Remélem anyu, nem érzi. Eddig sosem beszélt félre.

– Nem érdekes, kincsem – súgja. – Butaság volt elmondani.

– Nagyapa megütötte – csúszik ki a számon. Nekem meg ezt volt butaság elmondanom.

Anyu arckifejezése változatlan, az ablak felé fordul.

– Kinyitnád? – kérdi remegő hangon.

– Persze! – Felpattanok, és az ablakhoz sietek. Tudom, hogy anyut mardossa a bűntudat az állapota miatt. Sosem tudott nekünk segíteni, vagy kiállni értünk, és ez tovább rontott az állapotán. Igazi ördögi kör. Most már felnőttek vagyunk, de ugyanolyan tehetetlenek, mint ő. Bár mi legalább kijárunk a fényre. Anyu bipoláris, mióta az eszemet tudom, de mostanában szinte csak depressziós epizódjai vannak. Már semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy jobban legyen. Azt hiszem, kezdi feladni.

– Gondolod, hogy baja esett a fiamnak? – A hangja szokatlanul magas.

– Ebcsont beforr – felelem színpadias mosollyal. Igaz, ami igaz. Neels feje beforr. De a lelkén – a lelkünkön – a sebek jóval nagyobbak. – Szeretnél kimenni sétálni? – Mindig megkérdezem, de tudom, hogy nemet fog mondani.

– Majd holnap, kicsim – súgja anya. – Menj ki, kérlek. Kezd fájni a fejem. 

– Oké – szólok lemondóan. Ez az átlagos forgatókönyv, és mégis mindig csalódok. Szégyellem. Mindjárt felnőtt vagyok. Nem anyám szoknyája körül kéne sertepertélnem. De a francba is, nagyapa ma fegyvert fogott rám, és nincs senki, akivel beszélhetnék erről. Az öreg régebben nagykoponya volt, de kezdi elinni a józan eszét. Két hónapja kérdezés nélkül lőtt fejbe egy klántagot. Azóta sem árulta el senkinek az okát.

Bezárom magam mögött az ajtót, és a szobám felé indulok. Eljutottam arra a pontra, amikor már én is csak egyedül akarok lenni. 

Odabent lerogyok az ágyamra, elterpeszkedem rajta, és a festett plafont bámulom. Mindenféle rokokó növények futnak rajta a középen lógó csillárig, amit nagyapa irántunk tanúsított „törődése” és általános vérszomja jeléül kristályról szarvasagancsokra cserélt le. Szép darab. Még tetszene is, ha nem rühellnék vadászni. Bezzeg Neels! Szereti látni, ahogy a golyó a belefúródik az élő húsba, a prémet átitatja a meleg vér, a préda kap egy utolsó, robbanásszerű adrenalinlöketet, és úgy menekül, mintha el tudna futni a kaszás elől. Neels szeret időben odaérni, hogy lássa az állat haláltusáját. Bizsergeti a gondolat, hogy képes elvenni egy életet. Aztán megadja a kegyelemdöfést. Érti, hogy fáj az állatnak, de nem érzi. Rituálisan végez vele. 

Ebben mások vagyunk. Én nem szeretem látni a kínt. Ölni… Az egy dolog. Ha ölök, igyekszem gyorsan túlesni rajta, még akkor is ha, csak állatokról van szó. Nincs benne semmi pátosz. Egyszerűen kipipálom a feladatot a képzeletbeli listán, és próbálom elfelejteni. Emberrel még egyikőnk sem végzett, de Neels alig várja. Az ő lángoló dühét csillapítja az ömlő vér, az enyémre viszont úgy hat, mintha benzint locsoltak volna rá.

Az oldalamra fordulok, az arcomat a párna hideg felének nyomon. Fáradt vagyok, nem akarok nyomasztó dolgokra gondolni. Szomjazom az örömre, és az agyamba bekúszik Celestina szépséges arca. Ragyogó, mennyei. Tökéletesen illik rá a Kiscsillag becenév. És hogy felháborodott rajta! Elmosolyodom. Magabiztosnak és büszkének tettette magát, de fülig vörösödött tőlem. Alig várom, hogy újra lássam. 

Ő volt az, őt láttam Fontanában. Különleges.

Az írisze zöld és barna, a mosolya egyetlen pillanatra villant fel, szelíd és baromi széles. A póló megfeszült a cicijén, a pirszingje hivalkodón dudorodott alatta. Elképzelem, ahogy felhúzom a vékony pamutot, és elém tárul mindene. Feszes mellek – lefogadom, hogy olyan picike, rózsaszín mellbimbója van –, keskeny hasizmok, amik vékony, selymes párnácskában érnek véget az alhasán, és az egész középpontjában a köldökékszer áll.

Gyönyörű. 

Gondolatban lejjebb haladok, és kicipzározom a farmerjét. Vajon milyen bugyit visel? És milyen fazonú a puncija? Egyszerű pamutot képzelek el rajta, természetes szőrzettel – váratlanul érte, hogy levetkőztetem, hirtelen estünk egymásnak. Jól jött az a tapadós öltözet, amiben először megláttam. Tökéletesen el tudom képzelni, ahogy anyaszült meztelenül fekszik előttem, széttárt combokkal, arra várva, hogy mélyen beléhatoljak. Az ajkammal zárnám el a nyögése útját, ráborulnék, körbevenném, hogy csak az enyém legyen, és minden rezzenését, minden lélegzetvételét, minden szívdobogását érezhessem. Az izmaim ellazulnak a kellemes gondolatokra, egyedül a farkam feszít, majd’ felrobban a nadrágomban. 

De van egy kis gond. 

Mélyet sóhajtok.

Még sosem szexeltem. A gondolatra elönt a szurokszerű, meleg szégyen, de elűzöm. Ez az én fantáziám, és jól csinálom benne. 

Újra elképzelem az alattam fekvő Celestina meztelen testét, mint valami modern, obszcén angyalszobrot. Mert pontosan úgy néz ki, mintha a kicseszett mennyországból pottyant volna ide.

Kiscsillag. Nem illik közénk. 

Baromira kíváncsi vagyok, mi vitte rá, hogy a Kondor-birtokra szegődjön el. Jó pénzt fizetünk, de így is alig találunk személyzetet. Nagyapa híre mindenkit elijeszt.

VISSZA             KÖVETKEZŐ

Zéika-olvasókör            Wattpad