6. Celly

Ximena átvert! Nem a konyhára osztott. Segítenem kell felszolgálni a vacsorát, rögtön az első napon. Az egész család ott lesz! Remeg a kezem, a fejembe beférkőzik Magnus. Hirtelen utálom a gondolatot, hogy a szobalány vagyok a családja házában.

Mindig elvártam a fiúktól a tiszteletet, különösen a kortársaimtól. A suli annyira más volt. A srácok megnéztek, megszólítottak, de úgy reagáltam, ahogy akartam. Egyenrangúak voltunk, és ha valaki szemtelenül viselkedett, akár nyíltan el is küldhettem a fenébe. Most alárendeltnek érzem magamat, szégyellem, hogy cseléd vagyok. A vállamra telepszik az érzés, szabadulni akarok tőle. Eltűnni innen, és soha többé nem látni Magnus Kondor ravasz tekintetét és féloldalas mosolyát. A gyomrom ici-picire húzódik össze, amikor megjelennek előttem a csokoládébarna szemek, amiket sűrű, vastag szempillák szegélyeznek. És milyen magas. Nem csoda, hogy őt néztem az idősebbnek.

Ezekkel a gondolatokkal rakom be a leveses tálat az ételliftbe. Ilyen kiszolgálást eddig csak régi filmekben láttam. Különös, a maffiából nem nézné ki az ember az eleganciát és etikettet, bár való igaz, hogy a Kondorok hosszú nemzedékek óta vagyonos család, rengeteg legális és illegális tevékenységgel. A dél-zéikai törvények felett állnak.

Ximena utasít, hogy menjek fel, a többit majd ő felküldi az étellifttel. Egyetlen egyszer beszéltük át, hogy mit kell tennem. Nem értem, miért engem küld. A személyzet többi tagja mind ötven év feletti, némelyik valóságos őskövület. Lefogadom, hogy ezer éve itt szolgálnak.

Fejben átveszem a teendőimet. Kipakolok, és legfeljebb akkor szedek nekik, ha kérik. A vacsora végéig készenlétben állok, ha esetleg szükségük van még valamire, de Ximena szerint nem lesz, legfeljebb ha az öreg Kondor az utolsó csepp bort is megissza a szobában. Akkor mehetek a pincébe.

Odafent belenézek az egyik plafonig érő, arany keretes tükörbe, hogy biztosan tiszta-e a kötényem, és rendesen áll-e rajtam a ruha. Bézs, pamut nyári ruha az öltözékünk, a szoknya része a térdemig ér, és ma estére felvettem alá egy fehér inget, hogy a vállam ne maradjon csupaszon.

Ismét eszembe jut Magnus. Vajon milyennek lát majd engem ebben a ruhában? Ó, de mit foglalkozom ezzel? Egyszer udvariasan bemutatkozott. Ez nem jelent semmit. Ettől még nem gondolom róla, hogy rendes vagy kedves fiú. Talán csak kipróbálta, hogyan reagálok. A célját valószínűleg elérte, mert úgy viselkedtem, mint egy idióta.

Kiveszem a tálat az ételliftből, és az ebédlőbe indulok. Az első, ami feltűnik a tekintélyes, vakító fényű helyiségben, a csend. A család nem beszélget, mozdulatlan, akár a falakon lógó, gigantikus festmények. Mindenki öltönyt vagy koktélruhát visel. Az asztal elég hosszú, hogy több tucat ember köré gyűlhessen, de csak nyolcan ülnek körülötte. Vincent Kondor foglal helyet az asztalfőn, ráncai elárulják, hogy az eddigi hatvan-egynéhány éve alatt a legtöbbet megélt érzelme a harag volt. Balján Kornelius, aki mogorván bámulja az üres tányérját. Most tűnik fel, mennyire hasonlít a nagyapjára. Mintha csak a fiatalabb kiadása lenne. A szemük hajszálra megegyezik, az íriszük szénfekete, az egyetlen különbség, hogy Vincent Kondor tekintete olyan üres, akár egy halotté, Korneliuséban pedig folyamatosan szikrák pattognak.

A vezér jobbján az öreg Kondor idősebb fia, Kornelius és Magnus apja, Dominik foglal helyet. Rá hasonlít Magnus. Dominik felesége, Hélia nem jött le vacsorázni, Ximena szerint nem szokott. A széke üresen árválkodik. Utána a sorban Dominik öccse, Kristobald és a felesége Kalista, majd a gyerekeik, egy nyolc éves, hullámos, barna hajú fiúcska, Enzo, és egy kilenc hónapos kislány, Ethelyn ülnek, körülöttük két dada sürög.

Magnusra direkt nem nézek rá. Kornelius mellett foglal helyet, és érzem a tekintetét magamon. Nem képzelem. Ha a szemem sarkából odapillantok, látom, hogy az arca követ az ebédlőn át, ahogy az asztalfőhöz viszem a levest. Amikor elhaladok mellette, megmozdul a széke. Hátrébb húzódik, hangtalanul siklik a márványon.

Kikerülöm.

Nagy ívben.

Csak a léptem ütemes kopogása, és Ethelyn halk gügyögése töri meg az fojtogató csendet.

Különös.

Miért nem szól senki egy szót sem? Ők maguk is félik a vén Kondort?

A forró raguleves illatába szivarfüst vegyül, a vezér épp elnyomja a parázsló véget egy kistányéron, majd jólesően hátradől. Ahogy közel lépek, megcsap a belőle áradó tömény alkoholszag. Nyomasztó. Apámnak szokott ilyen erős piaszaga lenni. Kénytelen vagyok közel hajolni is Korneliushoz, hogy lerakjam az ezüsttálat, de ő úgy tesz, mintha ott sem lennék. Voltaképp hálás vagyok neki. Így szeretnék itt élni. Mintha a berendezés része lennék, mintha csak…

A fenekemen erős szorítást érzek!

Egy pillanat műve az egész, mire észbe kapok, elmúlik. Kapkodom a fejem, nem értem, mi történt. A levesestálat egy centire tartom az abrosztól, és olyan ügyetlenül teszem le, hogy a fedő megbillen, a forró leves pedig kifröccsen. Épp csak látom, ahogy az öreg Kondor visszahúzza a kezét.

Te szent ég! Belemarkolt a fenekembe. Bukfencet vet a gyomrom, aztán lever a hideg veríték.

A terítőn végigfolyik a leves, egyenesen Kornelius ölébe. Ő felkapja a térdén nyugvó textilszalvétát, az asztalra csapja, hátracsúszik a székkel, vadul kikerül engem, és ráordít a családra.

– Én végeztem mára!

Mindenki hallgat.

Össze vagyok zavarodva, perzsel a szégyen. Hátrálok, figyelem az arcokat, próbálom felmérni, mekkora hibát követtem el, de senki nem néz rám. Mindenki az öreg Kondort figyeli, aki vöröslik a dühtől.

Rántást érzek a karomon.

– Gyere! – suttogja Magnus, és kicibál az ebédlőből. Mereven bámulok magam elé, a lépteket automatikusan teszem meg. Megfagytam. Jéggé váltam. Ha nem vonszolnának, nem tudnék mozogni. Most már értem, miért fonnyadt öregasszony a személyzetben mindenki rajtam kívül.

Az ajtó becsapódik mögöttem, a vezér ordítozásban tör ki. A kicsik felsírnak, valamelyik férfi családtag száll vele vitába. Széklábak csattannak a márványon, már női hangokat is hallok, de minden egyre távolodik, ahogy Magnusszal haladunk a folyosón.

– Ezt nagyon elszúrtam, ugye? – kérdem cincogó hangon. A torkomat szorongatja a sírás. Dehát miket beszélek? Az öreg megfogta a fenekemet! A fenébe is, miért? Miért? Ordítani tudnék, tombolni, törni-zúzni, de valószínűleg senki sem látta, mi történt. Mondjam el az unokájának? Hinne nekem? Egyáltalán szabad ilyet mondani egy nagyapáról? El akarok innen tűnni! Most azonnal!

– Leves volt, Kiscsillag. Túléljük – feleli határozottan Magnus.

– Kornelius nagyon megharagudott – nyögöm, de egyfolytában a vénember jár a fejemben. Hozzám ért. Hozzám ért!

– Neelsnek egészen más baja van – szól fojtott hangon Magnus. – Nem a leves miatt lépett le.

Nem értem. Mi baja lehetne Korneliusnak? Ő lesz Dél-Zéika egyik legbefolyásosabb embere. Érinthetetlen, akkora vagyonnal, amit normális ember el sem tud képzelni. Mi a fene baja lehetne „Neelsnek”?

– Akkor mi miatt? – kérdem.

Magnus nem felel, kiterel a hátsó teraszra, de nem kapcsol lámpát. Kísérteties az udvar. A fák fekete árnyak, hajladoznak az esti szélben, a talaj ontja magából a forróságot, keserédes virágillat száll, és őrülten ciripelnek a kabócák. Magnus egy sötét szegletbe vezet, amit egyik ablak sem világít meg.

Kezdek tőle is félni. A nagyapja az előbb markolt a fenekembe, vajon ő mit akar félhomályban?

– Hova megyünk? – kérdem.

– Oda, ahol nem vagyunk feltűnőek – feleli komoly arccal, majd kihúz egy széket a kerti asztal mellől, és hellyel kínál. Leülök. Mi mást tehetnék? Innen nem tudok csak úgy elfutni. Magas kerítés övezi a birtokot, minden kapuját a Kondor-klán katonái őrzik, még az udvar is be van kamerázva.

– Megmondom Ximenának, hogy ne osszon többet az étkezésekhez – szól Magnus.

– De mi lesz most a vacsorával? – kérdem, és úgy érzem, elárultam magamat. A vacsorával törődöm, miközben az a vén szemétláda hozzám ért. Az undor és szégyen felváltva cikázik bennem. Hányni akarok.

– Hidd el, hogy nem akarsz most ott lenni – szól vészjósló hangon Magnus.

– Nem – felelem lemondóan. – Nem akarok itt lenni.

Magnus felkapja a fejét. A szeme a gyenge fényekben hollófekete, az arca feszült, jóval idősebbnek tűnik most, mint délelőtt.

– Egyáltalán minek jöttél ide? Nem olyannak tűnsz, aki tudja, mit vállalt. Senki sem szólt neked? – Magnus réveteg, hangosan gondolkodik. – Az nem lehet. A családodban valaki Kondor-klántag. Nem szólt?

– De szólt – suttogom, bár ez csak félig igaz. Erről ugyanis senki sem szólt. Vagy csak buta voltam, hogy nem találtam ki magamtól?

– Ki ajánlott be?

– A nagybátyám – felelem.

– Szép kis nagybácsi – mormogja Magnus.

– Az unokatestvérem… – Majdnem kimondom, hogy ellenezte, de végül elharapom. Stefan is klántag. Nem mondhat rosszat Vincent Kondorról. Legalábbis nyíltan nem.

– Az apád? Mi van az apáddal?

Mi lenne? Apám magasról tesz rám. Nem dobott ki hazulról, de gondoskodott róla, hogy ne legyen otthonom.

– Apámnak megvan a maga baja.

– Haza kéne menned – töpreng Magnus. Meglep. Miért ilyen kedves velem? Miért foglalkozik a sorsommal? Mi akar tőlem?

– Leégett a házunk. Az apám egy égő cigarettával a szájában aludt el. Kimenekültünk, de mindenünk odalett, a kolit sem tudtam tovább fizetni.

– Ó! – Magnus hátradől. – Az szar ügy. – Idegesen túr bele a hajába. – Sajnálom.

– Nem kell sajnálni – felelem. Eleget sírtam már miatta. És mégis… A könnyek, amiket a vacsoraasztal óta tartogatok, szeretnének a felszínre törni. Magnus széles vállát figyelem. Szeretném ráhajtani a fejemet. Jó lenne. Jó lenne érezni őt. És rögtön meg is rettenek. Kétszer kedves volt. Ez semmit sem jelent.

– Az anyukád… hogy viselte? – kérdi.

– Sehogy. A tűz tavaly történt, és hat éves voltam, amikor anya meghalt – felelem. Micsoda nyomoráradatot zúdítok rá! Nem akarok ezekről beszélni. Nem akarom sajnáltatni magamat. Nincs nekem semmi bajom. Megoldom ezt a rémes helyzetet is, ahogy eddig mindent. De talán könnyebb lenne, ha érezhetném Magnus…

Csikorgás hasít az éjszakába. Kornelius a semmiből bukkan fel, kiránt egy széket, és levetődik rá. A szívem a torkomban dobog a rémülettől. Haragszik rám? Vajon megégette a leves? Ott volt a textilszalvéta az ölében, nem forrázhattam le!

– Megfogta a seggét – mordul rá az öccsére.

– Mit beszélsz? – horkan fel Magnus.

– Nem mondta neked, mi? – Kornelius hátradől, és keresztbe fonja a vaskos karjait. Az ingét pólóra cserélte. Azt hiszem, kisebb a méreténél, majd’ szétpattan a mellizmán. – A vén szar megfogta a seggét – ismétli nyomatékosan. Levegőnek néz, úgy beszél, mintha itt sem lennék. Most nem tetszik a dolog, és undorodom a szóhasználatától.

– Igaz ez? – fordul felém megrökönyödve Magnus.

Kiszárad a szám. Úgy érzem, én vagyok a bűnös, én tettem rosszat. Miért? Miért érzem ezt? Miért nem tudok kiállni magamért?

Bólintok. Az arcom ég, és erőlködnöm kell, hogy ne bőgjem el magamat, amitől lefogadom, hogy még vörösebb lesz a fejem.

– Nem hiszel nekem? – förmed rá Kornelius. – Ott ültem közöttük. Ha lett volna valami a gyomromban, az asztalra hányok.

Magnus maga elé mered. Sugárzik belőle a kétségbeesés.

– Látom, nem nézted ki belőle, hogy gond nélkül le tud tenni egy levesestálat – szól gúnyosan Kornelius.

– Pofa be! – veti oda Magnus. Itt ül mellettem, de mintha kilométereket távolodott volna, mióta a bátyja betoppant. Vajon undorodik tőlem? Különös, hogy ez jut eszembe. Az egész viselkedésem idegen számomra. Mintha egy kiszámíthatatlan rémálomba csöppentem volna, ahol még a saját reakcióim felett sincs kontrollom.

– Valahogy Pernella jutott eszembe… – morogja Kornelius.

– Az meg ki? – kérdem.

– Az elődöd – motyogja Magnus, és gyanakvón méregeti a bátyját.

– Miért jutott eszedbe? – fordulok Korneliushoz. Ő nem néz a szemembe.

– Hagyjuk. Kósza ötlet.

Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül merült fel ez a lány. Ha Kornelius nem hajlandó elárulni az okát, akkor majd kiderítem én.

– Sajnálom, hogy leöntöttelek a levessel – mormogom. Újabb önárulás. Másokkal törődöm, pedig engem bántottak.

– Baszki! – horkan fel Kornelius. Magában nevetve körbenéz a sötét udvaron, mintha csak nem hinne a fülének, majd felém fordul. – Mi a neved?

– Celestina Bastien – felelem.

– És hogy hívnak?

– Tessék?

– Így szólítanak, hogy Celestina Bastien?

– Így illik bemutatkozni – vágok vissza. Kezd megjönni a harci kedvem.

– Bocs! Tudod, engem készakarva egy bunkó vadállatnak nevelnek – veti oda Kornelius gúnyos mosollyal. – Szóval, hogy szólítanak?

– Celly – felelem. – Cellynek.

– Na, akkor Celly! – Kornelius előre hajol, és megtámaszkodik a térdén. – Engem ma fejbe basztak egy puskatussal, amitől kis híján beszakadt a koponyám. Azóta szédelgek, és három bazi erős fájdalomcsillapító van bennem. Elhiheted nekem, hogy pont leszarom azt a kurva levest.

Meg sem tudok mukkanni a durva szavaktól. Valami ilyesmire számítottam a Kondor fiúktól, de Magnus modora után mégis hideg zuhanyként ér.

– Ennyire cefetül vagy? – kérdi idegesen Magnus.

– Totál kész vagyok. 

– A dokit…

– Nem kell a kurva orvos! – mordul rá Kornelius. – Ha nagyapa megtudja, kapok még egyet. Ezt akarod, öcsike? – Az utolsó szót gúnyos nyomatékkal ejti.

Te szentséges ég…

– Ilyen durván üti meg a saját unokáját? – kérdem elhűlve. 

– A trónörökösét! – szól epésen Kornelius. 

– Mennyi por van benned? – kérdi óvatosan Magnus. Vagy kokainra gondol, vagy jerberosára. Ennyiből nehéz megítélni.

– Nem több, mint a szokásos – von vállat Kornelius. 

Hát ez remek. Drogozik is. Vajon Magnus is használja?

– Milyen por? – kérdem halkan.

– Jerberosa – feleli Magnus. – Nem ismered?

– Ismerem. Betráról jövök.

– Betra – hümmög Kornelius. – Ősi Kondor-sziget.

Amit a Kondor család elhagyott… Magára hagyott, hogy átköltözzön a nagy szigetre, Igrandára, aztán megfeledkezett róla, és a teljes Kondor-szigetcsoportról. Nem mondom ki. Nem okos dolog kritizálni őket.

– Ki az unokatestvéred? – kérdi Magnus.

– Stefan Bastien – felelem. A fiúk összenéznek, a fejüket rázzák. Nem ismerik. Persze, hogy nem. Évek óta nem járnak a Kondor-szigetekre.

– Hozzá nem tudnál beköltözni? – kérdi Magnus.

– Most egy óceánjárón dolgozik. Ő, az apám, és a nagybátyám is. A lakásukat csak bérelték. Egyelőre nem tudok hova menni.

Magnus a foga között szívja be a levegőt.

– Nem bírod a kiképzést – állapítja meg Kornelius.

Köpni-nyelni nem tudok.

– Ugye? – Kornelius arca marcona. A halántékán néhány pattanás éktelenkedik, a szemöldöke vastag, az arccsontjai erősek. Ha letörölné azt az ádáz grimaszt a képéről, voltaképp helyes fiú lenne.  – Nem tudtad, hogy az oroszlán barlangjába csak befelé vezetnek lábnyomok?

– Te ezt élvezed? – bukik ki belőlem.

– Basszus, Neels! Tudom, hogy fáj a fejed, de most kicseszett nagy seggfej vagy – mordul rá Magnus.

– Bocs! – Neels felemeli a két tenyerét. – Nem tudtam, hogy máris a barátnőd. Ez gyors volt.

Magnus lemondóan sóhajt, majd felém fordul.

– Ne is figyelj rá! Tele van gyógyszerrel meg jerberosával. Máskor nem ekkora szararc.

Elhiszem neki. A jerberosa harci drog az őslakos elődeink idejéből, és nemcsak elnyomja a fájdalmat, hanem felélénkít, agresszívvá és izgatottá tesz. Minden értelemben. Feltételezem, Kornelius a legelső hatása miatt szívta fel.

– Semmi baj – felelem Magnusnak, majd Neelshez fordulok. – Tudod, a jerberosa nagyon egészségtelen. És nem való ilyen fiataloknak, mint mi.

– Ó, baszki! – Neels felröhög. – Úgy látom, szakértővel van dolgom. 

– Ezt mindenki tudja – felelem hetykén. 

– Még az ilyen ártatlan kis báránykák is, mint te, mi? Egyáltalán mi a faszt keresel te itt?

– Pénzt gyűjtök. – Kezdek elsiklani Neels gusztustalan modora felett. Azt hiszem, nem kifejezetten nekem szól.

– Legközelebb add el a lelkedet az ördögnek. Kevesebbet kér érte, mint a nagyapám – von vállat Neels.

Rossz érzés jár át. Mire céloz? Ez valami utalás, hogy a vén Kondor később is meg fog környékezni? 

– Más szobalányokkal is csinált dolgokat? – kérdem rekedten.

– A nagyapám velünk is csinál dolgokat – förmed rám Neels.

– Na, azért azt úgy nem. Celly nem erre gondolt – tiltakozik Magnus, de az eredeti kérdésre nem felel.

– Aha… – Neels arca megfeszül. – A fiúkkal nem…

– Te meg miről beszélsz? – Magnus keze ökölbe szorul, és közel jár hozzá, hogy felpattanjon a székről. 

– Hagyjuk. Lefekszem. – Neels feláll, és egy pillanatig hezitál. – Reggel ne keress, ma a Kalasnyikovval alszom. 

Tátva marad a szám. Egy szót sem értek. Az meg mire jó neki?

– Kezdesz bekattanni – dörmögi Magnus.

– Majd ha én is ráiszom a jerberosára, mint a vén szarházi – veti oda Neels, azzal faképnél hagy minket. 

Kavarognak a fejemben a gondolatok. Ki kell jutnom innen. Magnusnak is le kellene lépnie, sőt Neelsnek is. Iszonyú ez a hely. Iszonyú ez a család. A vacsora előtti némaság, és a bakim körüli furcsa tekintetek, amik mind a vénemberre szegeződtek, mind értelmet nyernek. Rettegnek tőle. Vincent Kondor megőrült, és a saját családjára is veszélyt jelent.

– Mi van Pernellával? – kérdem.

– Hát… ő… nos, meghalt.

Levegőt akarok venni, de nem tágul a mellkasom.

– De nem tudunk semmit – teszi hozzá gyorsan Magnus. – Egy hónapja lakunk itthon. Mármint én és Neels. Ez előtte történt, szóval… Szóval nem tudom, mi volt vele. 

– A családod sem mondta el? – Szinte felvisítok, a kezemet a szám elé kapom.

– De. Ő beteg volt. 

– Milyen betegsége volt? – kérdem gyanakvón.

– Nem tudom, Celly. Nem voltam itt. Nem sokat beszéltem az otthoniakkal, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de akkor sem a szobalányról kérdeztem őket.

– Hány éves volt?

– Fogalmam sincs. Húsz körül? Háromszor találkoztam vele.

– Hogyhogy?

Magnust bosszantja a faggatózásom, de nem érdekel.

– Mert csak egy évet dolgozott itt.

– És neki is volt elődje? – kérdem idegesen.

– Azt hiszem. Nem tudom, ezekért a dolgokért nem én felelek. Kérdezd meg Ximenát. – Magnus töprengőn mered a sötétbe. Kíváncsi lennék, mi jár a fejében, és Ximenát is ki fogom faggatni.

– Másnak képzeltelek titeket – szólok végül elmélázva. – Téged és a testvéredet.

– Talán mások lennék, ha mindig itthon éltünk volna – feleli. – Mi vagyunk a második prototípus.

– Micsoda? Ez mit jelent?

– Nagyapa nevelésében a második próbálkozás. Az első szerinte félresikerült. Apám és a nagybátyám nem olyanok, mint szerette volna. Szerinte túl gyengék, pedig ők egész gyerekkorukban otthon éltek. Minket ezért küldött magánsuliba. Hétéves korunktól laktunk koliban, alig voltunk itthon.

– Mit értesz az alatt, hogy túl gyengék?

– Nem tudom, nagyapa mit ért alatta pontosan. Itthon sosem állnak ki magukért vagy értünk. A cégnél más, de mióta bejárok, ott is azt érzem, hogy mások irányítanak apu helyett. Olyan pótolhatónak tűnik mindenhol. És nem lehet vele soha beszélgetni.

– Az én apámmal sem lehet – felelem keserűen. – Azon mindenki csodálkozik, hogy nem az apád lesz a következő vezér. Akkor gondolom ezért.

– Igen. Nagyapa azt mondta, sosem bízná rá a klánt. Alkalmatlannak tartja mindenre, főleg arra, hogy az Alfardo-klántól megvédje a Kondorokat.

– És Neelst alkalmasnak tartja – vonom le a következtetést. – Tényleg vadásztok az Alfardókra?

– Ne mondd el senkinek, de nem igazán. Nagyapa inkább szervez egy erős őrséget minden fontos városba, de egyáltalán nem nyomoz Franco Alfardo után.

– Ötletük sincs, hol bujkál? A klán úgy tudja, hogy minden erejével keresitek.

Magnus a fejét csóválja. Csodálkozom, hogy ezeket megosztotta velem. Nem tűnik okos húzásnak beavatni az új szobalányt, hogy Vincent Kondor nem nyomoz az Alfardo-klán vezére után.

– Miért mondod el ezeket nekem? – kérem.

– Úgysem hinné el neked senki, ha továbbkotyogod – feleli pofátlan vigyorral Magnus. – Én letagadom, téged pedig kikiáltanak árulónak.

Megrökönyödöm. Milyen pimasz!

– Nem vagyok áruló. Nem mondom el senkinek – szögezem le. – De a nagyapád megszegi az adott szavát.

– Ez a legkisebb baj, Kiscsillag. A Kondor-klán és Alfardo-klán szinte csak egy dologban hasonlít. Ha a vezért megölik, a klán meginog, és szétszéled. Franco Alfardót kéne levadásznia, és eltenni láb alól. Utána talán feloszlana az egész Alfardo-klán, de legalábbis könnyű lenne felszámolni. Viszont nagyapa úgy van vele, hogy inkább nem avatkozik bele a dolgaikba. Kerüli a konfliktust.

– De Magnus, Betrán rendszeresen tűnnek el emberek a falvakból – felelem keserűen. A nagyvárosok peremterületeiről nem is beszélve. – Csak Vittoro biztonságos.

– Tudom. Ezért nem járunk oda, annak ellenére, hogy az a szigetcsoport szó szerint a miénk. Vultúron még egy villánk is van. Ezer éve nem fordult meg ott senki, szerintem az emberek már azt se tudják, hogy létezik.

– Vultúron alig lakik valaki. Egy falu van ott, ahol az emberek maguk oldják meg az őrséget – felelem. Vultur biztonságos. Talán oda is leléphetnék, de onnan még hajó se jár, csak a halászok használják a kikötőt. Egy híd vezet át Betrára, azonban utána hosszú kilométereket kell sétálni, hogy ismét lakott területre jusson az ember.

– Neels járt ott párszor nagyapával, amikor kisebb volt. Én azt hiszem, egyszer voltam Vultúron, de alig emlékszem rá – mélázik Magnus.

– Téged nem vitt a nagyapád?

– Mindig Neels volt a kedvenc. Régebben zavart, de mára rájöttem, hogy baromi nagy szerencse, hogy én nem érdeklem annyira az öreget.

– Senki nem jár jól, aki érdekli őt – felelem keserűen. Magnus lassan fordítja felém az arcát, az ajkunk egy magasságba kerül.

– Nagyon sajnálom, ami történt, Kiscsillag – suttogja, és egy picit közelebb hajol.

Elhúzódom.

Ezt a pillanatot akarja felhasználni, hogy megcsókoljon? Ez rémes. És különben is…

– Ne hívj így! Van rendes nevem!

Magnus kiegyenesedik, és összehúzza a szemöldökét.

– Tényleg sajnálom – fűzi hozzá zavartan.

Talán nem is akart megcsókolni. Azt hiszem, csak képzeltem az egészet.

– Nem a te hibád – felelem vigasztalón, azonban valami balsejtelem-féle motoszkál bennem az előző téma miatt. Franco Alfardo bujkál valahol.

– Nem féltek, hogy egyszer az Alfardo-klán lecsap rátok? – kérdem.

– Miért tennék? Mondtam, nagyapa gyakorlatilag hagyja őket szabadon garázdálkodni a fontosabb területeket leszámítva. A birtokunkat őrzik. Kétlem, hogy meg mernének minket támadni. – Magnus igyekszik magabiztosnak tűnni, de érzem a kételyt a szavak mögött.

– És Neels sem fog Franco Alfardo után nyomozni, ha ő lesz a vezér?

– Nem tudom. Nem szoktunk ilyenekről dumálni. Szerintem Neels pillanatnyilag örül, ha van egy perc nyugta – feleli komoran Magnus. Egy darabig csüggedten bámul az ölébe, hallgat, majd ismét felém fordul.

– Én nem vagyok olyan, mint a nagyapám! És nem kell úgy viselkedned velem, mintha az alkalmazottam lennél. Csak csináljunk úgy, mintha a suliban találkoznánk, vagy ilyesmi. Oké?

– Oké – felelem elkerekedett szemekkel. Kedves tőle, és ha így akar bevágódni nálam, akkor voltaképp jó húzás. A gond csak az, hogy a tényeken nem változtatnak a szép szavak. Én a cseléd vagyok, ő pedig az úri fiú. És nekem eszem ágában sincs közelebb kerülni hozzá. Lekezelő, hogy folyton „Kiscsillagnak” hív, mintha megmutatná az igazi énjét. De még ha kedves is lenne, az sem jelent semmit. Ő maffiaörökös, és bárhogy is tagadja, rengeteg a rosszakarója. Az élete veszélyes.

***

A beleolvasó végére értél. Ha szeretnéd a teljes regényt elolvasni (teljesen ingyenesen), csatlakozz a Facebook-csoportomhoz: Zéika-olvasókör (több infó itt), vagy iratkozz fel a Wattpad oldalamra. Ha tetszik a történet, ne feledd csillagozni Wattpadon, és lájkolni Facebookon. 😁

VISSZA