Dél-Zéika vadrózsái: Solana - beleolvasó

1. Solana

– Remélem, nem kell őket bemutatnom neked, Sol – mordul rám Enrik, és a kezembe nyomja a hűvös, ezüstösen csillogó tálcát. Rajta a színes koktélos poharak és üdítősüvegek falán megcsillan a kicsapódott pára.

Nagyot, szárazat nyelek.

Nem, nem kell bemutatnia a privát teremben ülő társaságot. A kondorok azok. Kornelius Kondor, a vezér és az öccse, Magnus Kondor még nincsenek itt, de Celestina Kondor, Magnus felesége, a barátnői és a testőrségük már igen. A szívem a klub gyorsuló zenéjére zakatol, a hátamon jeges verejték csorog végig. A ruhám ott nyeli el, ahol a kötény a derekamra szorítja.

Most nem hibázhatok. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Ez a Kondor-klán vezérének társasága, és hamarosan ő maga is itt lesz. Vérszomjas, hideg szívű ember hírében áll. Kiráz a hideg a gondolatra, a karomon minden szőrszál vigyázzba áll. Dél-Zéika hivatalosan köztársaság, de nem a miniszterelnök vagy a parlament az ország igazi ura. A Kondor család az, mint a legbefolyásosabb és leggazdagabb emberek szerte földön, akik egy maffiahálózat és a Betra Holdings Limited nevű gigacég felett uralkodnak. Ők nem egyszerűen a törvények felett állnak. Ők maguk hozzák a saját törvényeiket.

Elindulok az Omega futurisztikus termén keresztül. Úgy fest, mint egy űrhajó belseje, amit magenta és kék neonfények világítanak be. A két szín durván elüt egymástól a fehér felületeken. Minden asztal és szék kerekded, köztük hullámminta jelzi az utat a bárpult, mosdók, kaszinó és kijárat irányába. A tér hatalmas, elvesznek benne a vendégek. Kerülgetem a spicces, tánctér felé igyekvő embereket, próbálom csitítani a szívem dobogását, egyensúlyozok a tálcával.

A karom hamar elfárad a súlya alatt, sajogni kezd. Nincs sok gyakorlatom, és a tény sem segít, hogy tegnap Nox megszorította a csuklómat, aztán a falnak lökött. Szakítanom kéne vele, bassza meg, iszonyatosan szakítanom kéne vele, de egyedül nem tudom kifizetni a lakbért. És kurvára félek, hogy mit tenne velem, ha rájönne, ott akarom hagyni.

Hosszan fújom ki a levegőt, kissé megrázom a fejemet, hogy kijózanodjak a rémisztő gondolatokból. Mindjárt a fotocellás ajtónál vagyok, ami a privát terembe vezet. Le kell csippantanom a kártyámat, a szárazjég effektgép az arcomba fújja majd az aeroszolt, mert az annyira „hangulatos és menő”, én meg megjelenek a rövidke, tapadós, fehér lakkbőr cuccomban, mint abban a Daft Punk klipben, és mint egy profi, felszolgálom az italt. Így fog történni, nincs más opció.

Ezt nem cseszhetem el.

Az ajtó nyílik, odabent ugyanolyan erővel megy a klíma, mégis sokkal hűvösebb van, hisz csak tízen ülnek a tágas, panorámaablakos terem közepén elhelyezett, félkör alakú bőrfotelben, ami fényes, hófehér asztalt ölel körbe. Hatalmas ülőalkalmatosság, még az öt izmos, öltönyös férfi is elvész rajta, nemhogy a koktélruhás nők. Megcsodálom, majd megirigylem őket. Mind kis prémkabátot vettek fel, a légkondit határozottan a férfiak háromrészes öltönyéhez állították be, és nem a lányok pici, csillogó ruhájához. Ahogy közel érek, arra is rájövök, melyikük Celestina. Nála van a fekete, báránybőr Chanel táska. A barátnőinek már csak olcsóbb dizájner darabokra futotta. Nem mintha nekem bármelyikre is telne, egyszerűen csak tudom, mennyiért passzolják el ezeket a feketepiacon, ha sikerül egyet ellopni.

 Felsóhajtok. Lényegtelen részletek, amiktől csak nyomorultabbul érzem magam. Most ugyan egész jól festek az egyenruhámban, de odahaza csak régi, kopott göncök lógnak a szekrényemben. Ágrólszakadt vagyok, amit Nox rendszeresen szóvá is tesz. Aztán elveszi a keresetem nagy részét, „mert ő be tudja osztani”. Néha meg akarok szabadulni tőle. Csak ne rettegnék ennyire, hogy mit tenne, ha szakítanék… és különben is, hová mennék utána? Meg aztán, hátha megint jön egy jobb időszaka. Olyankor annyira kedves tud lenni. Igenis képes rá! Mostanában nehéz napjai voltak, de biztosan nem marad ilyen. 

Kimérten haladok a kondorok felé. A fotocellás ajtó bezárul mögöttem, a zene odakintről tompul, belevegyül a fehér, lakkbőr magassarkúm kopogása. Végignézek a férfiakon. Világosszürke és bézs öltönyökbe bújtatott izmos testek sora. Nem látszik, de tudom, hogy pisztoly lapul a zakójuk alatt. Megborzongok a gondolatra, ám ők nem figyelnek rám.

Kivéve egyvalakit. És ő… nagyon sármos.

Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Sötétszőke, hátrasimított haján játszik a neonfény. Ahogy közel érek, próbálom kivenni a szeme színét. Mintha arany lenne. Előfordulhat, a kondorok déliek, a barna teljes skáláján játszik az íriszük, de aranyat még soha nem láttam. Talán a fények csalókák.

Elérek az asztalhoz, a társaságból csak páran hederítenek rám. A rendelést nem én vettem fel, így kénytelen vagyok sorolni az italok nevét, hogy a megfelelő vendég elé rakhassam. A lányok rendeltek alkoholos koktélokat, a férfiak csak üdítőt, teát vagy vizet.

A tálcán már csak egy ital marad, egy jéghideg jerberosa tea, és csak egyvalaki vár rá. Az az aranyszemű pasi, aki most megint engem figyel, bár miért is ne figyelne, hisz várja az italát. Azt hiszem, túl sokat képzelek a dolog mögé, és különben is, ő valaki a klánban, én meg egy kívülálló senki. Nekem senkim sincs, aki a Kondor-klánba tartozna. Jobban mondva senkim sincs, úgy általában, leszámítva Noxot, aki bár ne lenne.

Lerakom a poharat a hideg, kék fényben játszó asztallapra, erősen koncentrálok, mert a karom megint fáj, a pohár meg színültig tele van, és… Meleg érintést érzek az ujjaimon. 

– Köszönöm! – Bársonyos hangja végigsimít a lelkemen, mélyre megy, túlságosan mélyre, és ez meglep, kicsit meg is rémít.

– Szívesen! – felelem, és a szemébe nézek. Színarany, ravaszul mosolyog. Zavarba jövök, bólintok még egyet, és a kanapé mögé sietek. Mostantól itt kell állnom, hogy azonnal felvehessem az új rendeléseket.

Innen, a kanapé mögül csak az aranyszemű férfi tarkóját látom. Megengedem magamnak, hogy rá-rá pillantsak. Hisz úgysem lát, talán már azt is elfelejtette, hogy itt vagyok.

2. Rio

Belekortyolok a teába. Jegesen simogatja a nyelőcsövemet, szétárad a számban az édessége, a citrus fanyarul húzza össze. Megnyalom az ajkamat, és ellenállok a kísértésnek, hogy hátraforduljak.

Még nem. Van időnk.

Helyette csak hallgatom a lányok egyre hangosabb csacsogását és nevetgélését, a fiúk unott mormogását, és újra és újra felidézem a vörös szépséget.

A névtábláján az állt: Solana.

Az a tapadós, műbőr ruha minden kis domborulatát megmutatta. Ez a csaj úgy néz ki, mintha nem is lenne igazi. Mintha valaki megphotoshopolta volna a valóságot. Tökéletes derék-csípő arány, ideális mellek, gyönyörű arc. Jobb melót is találhatna ezekkel az adottságokkal. Ma közelebb kell kerülnöm hozzá. A nagy őzikeszemekbe akarok nézni, ahogy felfedezem magamnak a testét. Bejövök neki, ehhez nem fér kétség. Érzem a tekintetét a tarkómon, perzsel, kellemes bizsergés fut végig a gerincemen tőle.

Solana. Ízlelgetem a nevét.

Vajon van valakije? Az ilyen jó csajoknak mindig van, de nehezebb normális pasit találniuk, mint a kevésbé vonzóknak. A legnagyobb beképzelt seggfejek repülnek rájuk. Ma sem lesz ez másképp.

Eltöprengek, hogy mi legyen a következő lépés Solana bugyija felé. A társaság szélén foglaltam helyet, akár le is ültethetném a csajt magam mellé. Biztos fárasztó itt állnia felettünk, és talán engedélyezett is neki, hogy flörtöljön a vendégekkel a nagyobb jatt érdekében. Nem véletlenül vettek fel egy ilyen adottságokkal rendelkező lányt.

Hirtelen fordulok hátra, a megérzésem nem csalt. Engem néz, a szeme kikerekedik, kicsit talán el is pirul – bár ezt nehéz a színes fényekben megítélni.

– Mit hozhatok? – kérdi, és elsimít egy tincset a hullámos, vörös hajzuhatagból. Bele akarok markolni a tarkójánál. Vajon szereti a durvulást?

– Magadat – felelem széles vigyorral. Solana kissé oldalra dönti a fejét, mosolyog. Most már neki is világos a helyzet.

– Sajnos én nem szerepelek az itallapon. – Csípőre teszi a kezét, de a mosolya nem törik meg.

– A privát helyiség sem elérhető mindenki számára. – Felállok és felkönyökölök a körkanapé támlájára. Egyelőre áldásos, hogy elválaszt minket. Ha túl gyorsan kerülnék Solanával testközelbe, talán elijeszteném ezt a kis őzikét. – De én ide is bejutottam. Általában elérem, amit akarok.

Solana durcásan húzza össze szemöldökét, a mosolya fanyarra vált. Van egy olyan érzésem, hogy csak megjátssza.

– Hova akarsz még bejutni? – kérdi gyanakvón.

– A szívedbe – suttogom, és egy nyálas, hazug fasznak érzem magam. Mert az vagyok. Még el is vigyorodom, ami kurvára nem tesz hitelesebbé.

– Aha. – Solana keresztbe fonja a karját, amitől a cicije majd’ kibuggyan a dekoltázsából. – Az olyan pasik, mint te mindig oda akarnak bejutni…

– Honnan tudod, hogy milyen pasi vagyok? – Alig bírom ki nevetés nélkül. Szórakoztat ez a kis őzike.

Solana felvonja a szemöldökét, szépséges, kerek homloka ráncba szalad.

– Pár mondattal bemutatkoztál.

– Én viszont még semmit sem tudok rólad. – A telt ajkakat figyelem, aztán a finom nyakat, amibe legszívesebben beleharapnék. – Ülj le, meg akarlak ismerni!

Solana habozik.

– Úriember vagyok! – Felteszem mindkét kezemet. – Egyébként is, itt van a kishúgom. – Serafinára mutatok, aki közvetlenül Celestina mellett ül, és épp torka szakadtából nevet valamin. – Viselkednem kell.

– Nekem nem tűnik olyan kicsinek – vigyorog Solana. Hát igen. Sera már húsz éves, de nekem mindig a hugicám marad. És ma este legalább addig észnél kell maradnom, amíg Korneliusék megérkeznek. Utána már elég sokan leszünk, kislisszolhatok ezzel a vörös szépséggel valahova. Vagy elhívom a hotelbe a munkaideje lejárta után.

Solana továbbra is hezitál, a karja libabőrös. Lefogadom, hogy majd’ megfagy ebben a miniruhában, miközben maximumon jár a légkondi.

– Fázol. Ha leülsz, odaadom a zakómat.

Az őzikém az ajkába harap, egyik lábáról a másikra áll, de közel sem idegesen. Inkább incselkedik.

– Miért nem melegítesz te át? – kérdi sejtelmes mosollyal. A fejemből az összes vér a faszomba zúdul. Azonnal eleget tennék a kérésének, de a kanapén még mindig köztünk áll.

– Mert túl messze vagy. Gyere ide – suttogom. 

Solana végignéz a társaságon, mintha azt próbálná kideríteni, hogy van-e valakinek valami ellenvetése, de senki sem figyel ránk. Kecsesen megkerüli a háttámlát, bearaszol az asztal széle mentén, és mellém huppan. Olyan az illata, mint valami trópusi gyümölcsízesítésű cukorkának. Olcsó parfüm, ami melegen keveredik a samponja illatával, és úgy szívom be, mint az éltető oxigént. Nagyon kívánom ezt a lányt. Még egyszer, pofátlanul megbámulom a gyönyörű testét, majd átkarolom a vállát és magamhoz húzom. Mélyet, szaggatottat sóhajt. Máris feloldódott. Ez könnyű lesz.

– Mit szeretnél tudni rólam? – kérdi kacéran. Elsöprök egy tincset az arcából, és az ajkamat a füléhez közelítem.

– Hogy mikor végzel ma este.

– Háromkor. De négyre haza kell érnem.

Ezek szerint van valakije. Gúnyosan fújtatok. Voltaképp abban sem vagyok biztos, hogy ingyen szórakozik velem. Lehet, hogy ez egy fizetős csaj.

– Várnak otthon? – kérdem kimérten. Vagy a pasija, vagy a stricije, vagy a kettő egy személyben. Kissé elmegy a kedvem a gondolatra. Nem prostizok.

– A kutyám… – motyogja. – Le kell vinnem sétálni.

Hazudik. A teste megfeszül, az ér a nyakán hevesebben lüktet. Ezt az érzelmi reakciót nem egy kutyasétáltatás gondolata váltotta ki.

– Milyen kutyád van? – A kezem lejjebb csúszik a derekára. Azért ha már idáig eljutottam, felfedezem magamnak.

– Nagy. 

A kezem megtorpan a csípőjén, a tenyerem rátapad a műbőrre, alatta Solana teste tűzforró. Semmi szüksége rá, hogy átmelegítsem. Valami nem okés ezzel a lánnyal. A tekintete könyörgő, kétségbeesett, mint valami kóbor kiscicának. Bejön, mégis hezitálok.

Bassza meg, ilyen csajt nem látok minden nap. Főleg nem vöröset.

– Milyen fajta? – A tenyerem a feneke felett jár, simogatni kezdem, ő pedig alig hallhatóan sóhajt fel.

– Dobermann – mormogja némi undorral a hangjában. Nem egy kutyáról beszélgetünk.

– Harap? – Felfedezek egy pontot, ahol Solana különösen érzékeny, mert szaporábban veszi a levegőt, amikor ott simogatom.

– Aha – leheli. 

– Téged is harapott már meg?

– Előfordul.

Jelen idő. A pasija veri.

– Talán meg kéne szabadulnod tőle.

– Az nem olyan egyszerű. – Solana szeme szomorúan csillan meg, a fejét a vállamra dönti. Fasza. Egy érzelmi roncs lány valami vadállat pasival. Szarul hangzik, de ezzel nekem semmi dolgom. Életem végéig mentegethetném az ilyen csajokat, akkor sem fogynának el.

Azért egy orgazmussal kisegíthetem.

– De egy kellemes este egyszerű lenne… – súgom a fülébe, az ajkammal megérintem a fülkagylóját. Ő felém fordítja a gyönyörű arcát, rám néz a csillogó, esdeklő barna szemével, az ajka elnyílik.

– Még a nevedet sem tudom – suttogja. Közel hajolok, érzem a mentolos leheletét az arcomon.

– Rio. – Belecsókolok a puha, telt ajkakba, megcsúszom a szájfényén, aztán összeragadok vele. Cseresznye ízű. Kész gyümölcsöstál ez a csaj. A nyelvem melegen siklik a szájába, bejárja az egészet, még a rágóját is megtalálom. Olyan kibaszott bársonyos és forró a nyelve, hogy a farkam izomból kezd lüktetni tőle. Simogatom, ezúttal már a feszes, selymes combján, egyre feljebb haladva, és ő hálásan sóhajtozik a számba. Legyenek bármilyenek is a körülményei, ez az este belefér mindkettőnknek. Bele kell, hogy férjen, mert eszeveszettül kívánom őt.

De még várnunk kell. Legalább addig, amíg a többiek megérkeznek. Klángyűlésen vannak a Copperville-i kapitánynál. Utána egy laza, rövid estét tervezünk, zárt körben.

Az ajkam eltávolodik, Solana szeme mohón csillan meg. Ezt nem pénzért csinálja, és a palija valószínűleg nem elégíti ki. Ne aggódj, őzike, ma este megkapod, amire vágysz.

3. Solana

Rio iszonyú jól csókol, az érintésétől remegek. Mindkét kézfejére ráfut egy-egy tetoválás. Az egyik egy kígyó feje, a másik valami rémisztő képzeletbeli lény lehet. Egy koponya ízelt lábakkal. Jól áll az eres kézfején, kíváncsi lennék a folytatására. Hatalmas karja van, sőt, ez a pasi mindenhol hatalmasnak tűnik. 

És meg akar baszni. Alig várom. A szex azon ritka alkalmak egyike, amikor azt érzem, hogy kellek valakinek, és örömet okoz nekem egy férfi. Ha Rio egy vadállat, annál jobb. Bírom a strapát és élvezem, ha keményen bánnak velem. Ma este érintésre vágyom. Érezni akarom, hogy kellek neki.

Mozgolódom az ülésen, a puncim azóta lüktet, mióta Rio simogatni kezdett, és ki akarok élvezni minden pillanatot, így észrevétlenül izgatom magam. Rászorítok a combommal a lüktető csiklómra. Nem sok, de egyelőre elég, amíg Rio farka nem hatol belém.

Hülyeséget csinálok. Nox elől valószínűleg el tudom majd titkolni, hogy félrekúrtam, őt amúgy is az érdekli, hogy sok borravalót vigyek haza, de Enrik nem szereti, ha túlzásba visszük a flörtöt. Pedig én most éppen azt teszem. Nekem most dolgoznom kéne. 

Végignézek az asztaltársaságon, még senki pohara nem ürült ki.

– Miattuk ne aggódj, kimentelek, ha elégedetlenkednének – vigyorog rám Rio. Gyors csókot nyomok az ajkára hálám jeléül. Frissen borotvált, az after-shave-je fűszeres, szantálfa illatú. Remeg a térdem ennek a férfinak a közelségétől. Pillanatnyilag semmi sem érdekel, csak végre fel akarok oldódni valaki karjaiban. A hüvelyem sajogva követeli őt magába.

Nem izgat, ha idegen.

Rio. Kondor-klántag. Nagyhatalmú. Csak a vezére törhet pálcát felette.

Talán szadista. Talán megöl. Annyira nem is lenne vészes. Kijutnék ebből a gödörből, amit életnek csúfolok.

– Őzike szemed van – szól Rio, és az állam alá nyúl, megemeli, a hüvelykujjával végigsimít az alsó ajkamon. Legszívesebben most rögtön elszöknék vele a raktárba. Oda Enrik csak a műszak elején és végén megy be.

– Te meg sem kérdezed az én nevemet? – kérdem.

– Solana. Ott van a névtábládon – vigyorog Rio.

Basszus, annyira belefeledkeztem ebbe az egészbe, hogy el is felejtettem. 

– Igen, az űrruhámon – mosolygok. 

– Űrruha? – Rio felröhög.

– Mi ilyen vicces? – kérdem zavartan.

– Sok minden eszembe jutott erről a cuccról, de az űrruha nincs köztük.

Meg akarom kérdezni, hogy mégis mi jutott eszébe, de felesleges. Ez a gönc a combom felső harmadáig ér, mélyen, V alakban dekoltált, az ujja épp csak elfedi a kék foltot a vállamon.

És tapadós. Nagyon tapadós.

Rio valószínűleg minden porcikámat felmérte benne. A férfi vendégek általában ezt teszik, sokszor próbálkoznak is, de ritkán engedem őket közel magamhoz. Kockázatos, amit csak igazán nagy nyereségért vállalok. Rio pedig annak tűnik. Azt hiszem, szereti, ha nála van az irányítás. Felizgat, de ugyanakkor ez is lett a vesztem. Nox is így kezdte, de mostanra nem csak az ágyban ural le, hanem az életünk minden területén. Teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás. Már nem is vágyom másik pasira, csak kalandokra. Folytatom a játékot.

– Olyan, mint abban a Daft Punk klippben – mosolygok. Rio gúnyosan végigmér.

– A Harder, Better, Faster, Strongerben? Annak csak a felső része volt fehér, a többi narancssárga. 

Elképedek. Micsoda szőrszálhasogató. Nem tök mindegy?

– Nagy rajongó vagy? – kérdem kacéran.

– Nem, de szeretem a pontosságot. És a rendet.

– Szabálykövető vagy? – Végigmérem Riót, a szürke, háromrészes öltönye makulátlan, mintha ráöntötték volna, sötétszőke haja tökéletesen belőve, a keze olyan ápolt, hogy gyanítom, manikűrös munkáját dicséri.

– Kornelius körül mindenki az. Rend van, és fegyelem.

Hát igen. Korneliusról úgy hírlik, hogy a hétköznapokban kimért és hűvös, de amikor az ellenségeiről van szó, feltör belőle a szadizmus. 

– Akkor nem csak a lányok testőre vagy? – kérdem. Rio tekintete elsötétül, a mosolya szinte démonira vált.

– Orvvadász vagyok – feleli mély, rekedt tónusban. 

Megborzongok. Tagja Kornelius „elit alakulatának”, akik az emberrablással foglalkozó klánra, az alfardókra vadásznak. A kondorok azóta vadásznak rájuk, mióta Kornelius Kondor bosszút esküdött ellenük. Egy éjjel a fél családját lemészárolták az alfardók, porig égették az otthonukat, és csak egy sor szerencsés véletlennek köszönhető, hogy a család másik fele megúszta. Azóta Igrandáról – a nagy szigetről –, áthelyezték a székhelyüket Betrára, és erősebb a támogatottságuk a klánban, mint valaha.

– Hűha! – szalad ki a számon. A szívem gyorsabban kezd verni. Iszonyú veszélyes és megterhelő, amit csinál. Kínvallatás, fegyveres rajtaütések, közelharc, túszejtés, és az alfardók áldozatainak kiszabadítása az orvvadászok feladata. Mindezért pedig szép kis zsoldot kapnak a Kondor-klántól. Rio egyre izgalmasabbnak tűnik. Akarom. Ha csak mára is, de akarom őt. Végigsimítok a karján, az öltönye alatt megfeszülnek az izmai. Látnom kell őt ruha nélkül. – Hány embert öltél már meg?

– Egy idő után nem számolja az ember – vigyorodik el. A fogsora szabályos, az ajkai kívánatosan keretezik.

– Nagyon különleges a szemszíned, mondták már? – kérdem, de mielőtt Rio válaszolhatna, a szemem sarkából észreveszem, hogy két öltönyös férfi lép be a privát terembe.

Ők… ismerősek.

Eddig is itt voltak.

Bassza meg!

A kanapéra pillantok, valóban üres a helyük és a poharaik is. Felocsúdok, a gyomrom görcsbe rándul. Remélem, nem rendelni mentek ki, mert én Rióval szórakozom, ahelyett, hogy a munkámat végezném.

Fel akarok pattanni, de Rio gyengéden megragadja a karomat, visszahúz. Nem volt durva, a vállamba mégis fájdalom nyilall. Nox egyre durvább.

– Mi a baj? – kérdi könnyeden.

– Csak… Azt hiszem, nem figyeltem, amikor a barátaid rendelni akartak.

– Nyugi, ők megértik a helyzetet – nevetgél Rio, de én nem nyugszom meg. Lehet, hogy a klántagok nem fognak panaszt tenni, amiért a társukkal flörtölök, de Enrik tuti kiakad.

– Mennem kell! Legalább az italokat behozom én! – felelem, és elhúzódom, hogy Rio ne tudjon utánam kapni, majd kihátrálok a kanapé és asztal által közrefogott, szűkös folyosóból, és már indulnék a fotocellás ajtó felé, amikor azon Enrik lép be egy nagy tálcával. 

A kurva életbe! Ezt elszúrtam. Ezt rohadtul elszúrtam.

Felésietek, nyújtom a kezemet a tálcáért, de Enrik rám se néz, csak annyit vet oda:

– Menj a pulthoz! Ott találkozunk.

Leforráznak a szavai. Most bajban vagyok, nagy bajban. Már egy párszor célzott rá, hogy nem elégedett velem, és csak azért tart meg, mert nagy borravalót kapok. Azt hiszem, ma elvetettem a sulykot.

4. Solana

Gyűlölöm magamat. Noxnak mindenben igaza van. Szerencsétlen, ostoba picsa vagyok, aki egy ilyen egyszerű állást sem tud megtartani.

Belülről úgy emészt fel a szégyen, mintha a gyomrom kilyukadt volna, és teljes fokozatra kapcsolva termelné a savat, hogy az az egész belsőmet feloldja. Ráz a zokogás, a vállam sajog, ahogy a szűk kis öltözőben veszem át a munkaruhámat az utcai viseletre. Vörös nyári ruhában jöttem, bár a színe már kifakult, és az anyag kibolyhosodott. Nem lesz pénzem újra, amíg nem találok másik melót. Fogalmam sincs, hogy ma haza merek-e egyáltalán menni. Nox őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy Enrik kirakott.

Bassza meg, hogy lehettem ennyire idióta, hogy egy kefélésért ekkorát kockáztattam? Legszívesebben addig verném a falba a fejemet, amíg fel nem reped a koponyám, vagy kiszaladnék a főutcán egy kamion elé, vagy leugranék ennek a kurva épületnek a tetejéről…

De nem fogok.

Helyette felhúzom a szandálomat, amiről a strasszkövek fele már leesett, összeszedem a maradék cuccomat egy nejlonzacskóba, fogom a retikülömet, amiben semmi nincs a vékonyka pénztárcámon, pár tamponon, egy paprikasprén, és egy szájfényen kívül, aztán kislisszolok az öltöző ajtaján. A fejemet leszegem, nem akarok senkitől elköszönni, nem akarok senkivel beszélni, nem akarom, hogy lássák az elkenődött sminkemet, a vörös szememet, a nyomorultan meggörnyedt hátamat, mert ezek után képtelen vagyok kihúzni magamat. Ostoba, befolyásolható picsa vagyok. Annyira vágytam egy kis figyelemre, hogy elvesztettem a munkámat miatta.

Riót pedig soha többet nem látom.

Ha Orvvadász, az csak egyet jelenthet: a Kondor-szigeteken él. Vagy Betrán vagy valamelyik kisebb szigeten, és az ideje nagy részét az teszi ki, hogy bevetésekre készül. Valószínűleg már egy másik pincérlánynak csapja a szelet. Talán le sem esett neki, hogy engem kirúgtak azért a pár perc élvezetért, ami alatt mindössze egy csókig jutottunk.

Átvágok a sötét, alagsori folyosón, a mennyezeten vezetékekben csobog a víz, a csupasz téglafalak komoran bámulnak vissza rám, rajtuk némelyik lámpa csak pislákol. Legalább ezt a szar pincét nem kell többet bejárnom. A szandálom alig csap zajt; szándékosan halkan járok, azonban valaki, vagy valakik zajosan közelednek. 

Tűsarkak, női hangok. Na ne…

Gyorsan behúzódom a mosókonyhába, mert eszem ágában sincs egy volt kolléganőmnek sem a szemébe nézni. Legjobb lesz, ha megvárom, amíg eltűnnek a folyosóról, aztán amilyen gyorsan csak tudok, lelépek innen.

Halkan húzom be magam mögött az ajtót, megtorpanok előtte. Vaksötét van idebent, csak a bojler LED-lámpája világít, és egy mosógép kijelzője villog. Lejárt a program. Ezt már nem az én dolgom kiüríteni. 

Beszélgetést, nevetgélést hallok odakintről. A fülemet az ajtóra tapasztom. Tudnom kell, rólam van-e szó.

– Szerintem rossz helyen járunk – szól egy magas, de kellemes hang. – Ez a folyosó tuti nem a vendégeknek van.

– Akkor bemegyünk a személyzeti mosdóba – kacag a másik. Kinézek a kulcslyukon, és két csillogó ruhát látok elhaladni. Felismerem az olívaszínt és a türkizt. Azt hiszem, ez Celestina Kondor és Rio húga.

– Sera, menjünk vissza, a hideg ráz ettől a helytől – méltatlankodik Celestina, ahogy elhaladnak az ajtó előtt.

Szorosan bezárom a számat, még levegőt sem veszek.

– Nyugi, szerintem mindjárt megtaláljuk, amit keresünk. – Sera hangja különös, incselkedő, és ez Celestinának is feltűnik.

– Biztos, hogy mosdóba akarsz menni?

– Aha – feleli cseppet sem meggyőzően Sera. Az egyik tűsarkúpár megtorpan, majd a másik is. Nem messze a mosókonyhától álltak meg.

– Ugye nem cigizni akarsz? – förmed rá Celestina.

– Egy szálat, Celly! Bulizunk, nem nagy ügy! – Sera beszéde elkent. Tuti biztos vagyok benne, hogy berúgott.

Itt pedig nem gyújthat rá, tele van a plafon füstérzékelőkkel.

– Te könnyen beszélsz, a te pasid nincs itt – morogja Celestina.

– Egyelőre a tiéd sem – nevetgél Sera.

– Menjünk vissza! – Celly már bosszús.

– Jó, akkor legalább a WC-t hadd keressem meg – feleli ingerülten Sera. Kétlem, hogy letett arról a szál cigarettától. Hát, ha a mosdóban rá is gyújt, ő úgysem kerül érte bajba. Celestina Kondor Kornelius sógornője, neki és a barátnőinek mindent szabad. 

– Az biztosan fent van! – vágja rá Celly. Kezdi elveszíteni a türelmét: – Én nem fogok cigiszagúan visszamenni, Sera. Magnus tuti megérzi. 

– Túl rövid pórázon tart téged – állapítja meg gúnyosan Sera.

– Részeg vagy – pirít rá Celestina. – És undok.

– Csak az igazat mondtam, Celly. Lazíts már! Egyébként ugyanannyit ittál, mint én. Azért nem fog leszidni?

– Fent találkozunk! – mordul rá Celestina, a tűsarkak elsietnek.

– Rád férne még egy mohito! – kiállt utána Serafina, de választ már nem kap. Magában zsörtölődve indul tovább, esze ágában sincs felmenni. A léptei bizonytalanok, de távolodik, én pedig fellélegzem. Ideje lelépni.

Óvatosan nyomom le a kilincset, és olyan halkan nyitom ki, majd csukom be az ajtót, amennyire csak lehetséges. Az én cipősarkam is kopog, de most nem érdekel, megszaporázom a lépteimet, el akarok tűnni végre.

– Celly! – Serafina kiált utánam. Basszus. Nem nézek hátra, a hangja távolról szól, a folyosó kanyarja mögül. – Bocsáss meg! Nem akartam bunkó lenni!

A nyomomba szegődik. Bassza meg! Nem, senkivel sem akarok beszélni. Láthatatlanná akarok válni!

– Celly, légyszi várj meg! – Serafina bizonytalan, de gyors léptekkel indul el felém.

A kurva életbe már! Miért ilyen biztos benne, hogy a barátnője jár itt lent? Gyorsítok, már csak pár méter, és elérem a hátsó bejáratot. Egy iszonyú nyomasztó, húgyszagú sikátorba nyílik, általában nem erre szoktam hazamenni, mert a frászt hozza rám, de ma egérútnak jó lesz.

Ez a részeg, elkényeztetett picsa meg elszívhatja ott a hőn áhított cigijét.

Vajon mennyire van berúgva? És van nála pénz? Talán mégis le kéne állnom vele beszélgetni. Ha megszerezhetném a pénztárcáját, Nox talán elnézőbb lenne. Nem verne meg. Vagy nem annyira.

De basszus… Hogy? Eddig ritkán loptam, és akkor is azt vettem el, amit egyszerűen őrizetlenül hagytak. Most ennek a csajnak a táskáját kéne ellopnom. Ha nem elég részeg, emlékezni fog rám. Elmondja Riónak, ő meg, mint befolyásos klántag, egyszerűen kivégez. Vagy megdug és aztán végez ki. Bassza meg!

Lenyomom a hátsó kijárat kilincsét, a zár nagyot nyikordul, és megcsap az éjszaka hűvös, húgy- és szemétszagú levegője, majd feltárul előttem a félhomályos sikátor. Tőlem balra egy fémkerítés szegélyezi, aminek a lakkja pattogzik, a tetején szögesdrót fut végig. Velem szemben a szomszédos épület festetlen, ablaktalan téglafala mered a nyomasztó kis térbe, balra pedig zajos utca kezdődik. A kerítés és szomszédos épület oldalát L alakban szegélyezik a zöld és fekete szemeteskonténerek. A sikátor szűkös, talán két autó éppen elférne benne széltében, és négy hosszában.

Serafina mögöttem kopog a tűsarkújában, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem tűnik fel neki, nem a szőke barátnője vagyok, különösen mivel Celestina alacsonyabb és vékonyabb, mint én. Olyan mint egy kis madárka, nekem meg nagy a seggem és a cicim, de talán Serafinát már nem is ez érdekli, csak rájött, hogy odakint cigizhet egyet.

Hagyom az ajtót becsapódni magam mögött, és hirtelen ötlettől vezérelve behúzódok a szemeteskonténerek mögé. Bazi nagyok, és most üresek, mivel reggel ürítették ki őket. Tudni akarom, mennyire részeg ez a lány. Egyre kevésbé tűnik jó ötletnek kirabolni. Bár, ha a bátyja kivégez, akkor legalább Noxtól megszabadulok. Csak ne kínozzon meg… Nem szeretem a fájdalmat.

Fojtogat a rothadás bűze, mélyen lemar a tüdőmig, miközben Serafinát figyelem, ahogy kitántorog az ajtón, és az nagyot csattan a háta mögött. Bizonytalanul körbenéz, én megmerevedek a rejtekhelyemen. Vigyáznom kell, nehogy hozzáérjek a kukához. Üresen meglepően könnyű őket mozgatni, a kerekeik nagyok, és olajozottan forognak.

A csaj csak áll, nem tudom, mi a fenére vár, végül idegesen szipogni kezd, tesz pár lépést a betonon, így kikerül a kijárat felett lógó lámpa fénypászmájából. Kinyitja a kistáskáját, kotorászik benne. Annyira pici az a retikül, és valahogy mégsem találja, amit keres. Azt hiszem, tényleg nagyon berúgott. Végül fehér dobozt vesz elő, és egy gyújtót, de ügyetlen, mert kirántja vele a tárcáját is. Azonnal észreveszi, felkapja, visszatömködi a táskába, viszont azt nem zárja be. Feszülten figyelem, ahogy előhúz egy szál cigit a dobozból, az ajkai közé veszi, egyik lábáról a másikra áll, keresi az egyensúlyt a magassarkúban. Az öngyújtó kattan, meleg fényárba vonja Serafina arcát, én pedig megállapítom, hogy olyan aranyszínű szeme van, mint Riónak, és belesajdul a szívem.

Az a hajó elment.

A fehér papír felparázslik, a dohány füstölni kezd, ahogy Sera beleszív, majd komótosan kifújja. Aztán olyan idegesen néz körbe, mint aki most jött rá, hogy egy kibaszott sikátor kellős közepén áll, egyedül az éjszakában. Vajon Rio mit szólna ehhez? Keresi már? És Celestina, vagy a többiek?

És vajon az a nyomorult pénztárca, ami olyan esendőn imbolyog a nyitott táskája tetején, kiesik végre? Talán ha ráhoznám a frászt Serafinára – mondjuk zajt csapnék a kukák mögött –, beiszkolna, és elhagyná a bukszáját. Senki sem tudná meg, hogy én vittem el. Részegen elhagyta. Előfordul. Egyébként sem úgy néz ki, mint akinek pénzre van szüksége. Ha meglökném a kukát, vajon bepánikolna? Vagy ha… 

Autómotor berreg fel, fényszórók vakítanak el, Serafina sötét, törékeny sziluetté válik a reflektorok előtt. Ez egy autó. Mi a franc? Megjött Kornelius?

A jármű megáll, egy kibaszott nagy, fehér kisteherautó az. Serafina meredten bámulja, ahogy három megtermett pasas pattan ki belőle, felé rohannak, és az egyik úgy kapja fel, mint egy zsákot. A cigi kiesik a kezéből, a táska a földre hullik, Sera visítana, de az arcára egy rongyot szorítanak, kapálózik, küzd, de szerencsétlen kislánynak tűnik a hatalmas pasas karmai között, akit a két társa fedez. Nem öltönyben vannak. Fekete melegítőszettben, kapucnival, a kocsin nincs rendszám, ami nem szokatlan Dél-Zéikában, de bassza meg, ezek nem a Kondor-klán tagjai.

Reszketek, a fogaim összekoccannak, nem hiszem el, amit látok. Ez nem történhet meg itt a szemem láttára, ez képtelenség, és mégis megtörténik! Hirtelen kezd vágtázni a szívem, viszket bennem az erő. 

Valamit tennem kell! Ez nem történhet meg! Ezt nem hagyhatom!

Már a kocsiba tuszkolják be, a másodpercek pedig fogynak. Ha elviszik, akkor ennek a csajnak annyi, iszonyatos dolgok fognak vele történni. Talán váltságdíjért visszaadják, de ezt nem fogja kiheverni. 

Az autóajtók becsapódnak.

Rohanni akarok, rávetni magamat az autóra, de annak semmi értelme, a táskámban lapuló paprikasprének szintén… Mit csináljak? Mit csináljak? Mit csináljak? 

A motor felmordul, elkezdenek kitolatni a sikátorból.

A kuka falára meredek, az agyam kiürül, a kezem magától mozdul. Nagyot taszítok a konténeren, az gurulni kezd, egyenesen neki az autónak.

Szinte magától történik az egész. A kuka a lökhárítónak csapódik, a vezető ki akar térni előle, de későn, és rükvercben hajt neki a téglafalakat szegélyező szemeteseknek. Hatalmasat csattan, egy konténert összeprésel, egyet az útra lök, amin épp egy fekete terepjáró halad, a kuka egyenesen nekiütközik. A terepjáró megáll, elakadásjelzőt kapcsol.

A levegő megfagy. Senki sem mozdul.

Hirtelen rádöbbenek, hogy fedezék nélkül állok a sikátor végében. Mozdulni akarok, de nem merek. Az a terepjáró bazinagy, rendszám azon sincs, és azt hiszem, páncélozott. Létezik, hogy ők már a kondorok? És miért nem mozdul senki?

Mögöttem a hátsó ajtó nyílik, Rio és a társai lépnek ki rajta. Ő rám mered, aztán a fehér kisteherautóra, ami maga és a fal közé gyűrt egy kukát, majd az úttesten villogó terepjáróra.

Ha most megszólalok, itt elszabadul a pokol, de muszáj megtennem.

Rióhoz rohanok, mindenki gyanakvón méreget, de nem érdekel. Elkapom a karját, alig hallom a saját cérnavékony hangomat.

– A húgod a kocsiban van.

– Mi a fasz? – dördül rám Rio, és villámgyorsasággal ránt pisztolyt. Megfagy az ereimben a vér. – Kurvára ajánlom, hogy az igazat mondd! – rivall rám, és az ajtó felé lök, majd megindul a kisteherautó felé. Én némán állok, figyelem, ahogy Rio telefont ragad, több embert is felhív, a forgalom a főutcán leáll. Néma csend borul a környékre. Az emberrablók lapítanak.

Mennem kéne, mielőtt kitör a harc, azonban dermedt vagyok. A betont bámulom, és hirtelen észreveszem Serafina táskáját. A tárcája kiesett, pár lépésre van tőlem. Odaugrok, felkapom, és beiszkolok az épületbe.

5. Solana

A tárcát beletömködöm a saját táskámba, és átszaladok az épületen. A főbejáraton távozom és látom, hogy a sikátor kijáratát már teljesen elbarikádozták a páncélautók. Mindent elmond Dél-Zéikáról, hogy egy rendőr tereli el a forgalmat az utcától, amíg a maffia lerendezi a saját ügyét. Egyetlen járókelőt sem látok, a klántagok pedig mind az járművekben várnak. Csend borul a környékre, valószínűleg telefonon folyik a túszdráma.

Szegény Serafina.

Remélem, hogy nem esik baja. A pénz, amit elvettem tőle, pótolható, de az ujjai nem. Imádkozni fogok érte.

És magamért is, mert most jön a rázós menet. Nem akarok az utcákon maradni, ki tudja, mi történik még ma este a városban. Órákig is eltarthat az egyezkedés. Haza kell mennem, és el kell mondanom Noxnak, mi történt, vagy talán… Mondhatnám, hogy Enrik hazaküldött a történtek miatt, és… De hogy magyarázom meg, ha többet nem megyek be dolgozni? Rójam éjjelente a várost? Az veszélyes és kimerítő. Azt pedig Nox biztosan észre fogja venni, hogy nem kapok se borravalót, se fizetést. Legjobb, ha még ma bevallom neki, mi történt – persze mélyen hallgatva Rióról – és odaadom neki a pénzt, amit Serafinától loptam.

Behúzódok egy kapualjba, mert még meg se néztem, hogy egyáltalán van-e abban a tárcában valami. Apró, lakkbőr darab, ami parfümillatot áraszt magából. Idegesen pattintom szét a kapcsot, mély levegőt veszek.

Talán üres, talán Serafina elitta a pénzét, talán nem is hozott, mert a kondorok fizetnek.

Kifújom a levegőt, szétnyitom a tárcát. Egyetlen bankjegy van benne. Százezer florin. Ez nagyjából kétnapi jattom. Nem sok, annyit biztos nem ér meg nekem, hogy Rio bosszúból a lopásért megerőszakoljon és megöljön, de már mindegy, és talán arra elég, hogy Nox ma békén hagyjon.

Berakom a bankjegyet a saját tárcámba, majd átnézem Serafináét. Iratok, két bankkártya, egy tucat hűségkártya mindenféle boltokhoz. Ezeket majd újra kell csináltatnia. Azt hiszem, legjobb, ha az egészet bedobom a tengerbe, akkor biztos nem tud senki visszaélni a kártyákkal.

Ismét útnak indulok, de a fejemben kavarognak a gondolatok. Mi van, ha valaki meglátta, ahogy felveszem a tárcát? Senki sem figyelt rám, legfeljebb a kocsiban ülő alfardók, őket ugyanis nem láttam a sötétített üvegen át. 

Nem, nem láthatott meg senki. Majd azt hiszik, a nagy kavarodásban tűnt el a tárca. Kizárt, hogy a következő pár órában bárkit is érdekeljen.

Már félúton járok, amikor lövések hangja hasít az éjszakába. Összerezzenek. Jó lenne tudni, mi történt. Az alfardók nem összetartóak. Senki nem fog ennek a pár emberrablónak a segítségére sietni. A kondorok viszont mindenhol ott vannak, és egész biztosan nem hagyják cserben ezt a lányt. Túl fontos emberek veszik körül. Jó neki.

Ha engem tuszkoltak volna be a kocsiba, senki egy keresztbe szalmát sem tenne értem, még Nox sem. Már ezerszer elmondta, hogy bármikor találna jobb nőt nálam, és csak azért marad velem, mert szerinte egyedül életképtelen vagyok. A maga módján gondoskodni akar rólam. Az végülis jó, nem?

Sietve teszem meg az utat hazáig, túl akarok esni a Noxszal való találkozáson. Ráadásul minél többet járkálok az éjjeli utcán, annál nagyobb az esély, hogy Serafina sorsára jutok.

Ahogy közeledem, a környék egyre pocsékabb lesz. Húgy és szarszagú, sötét kapualjak, bedeszkázott ablakok, málló vakolatú, graffitivel telefestett falak előtt haladok el. A lépcsőkön hajléktalanok alszanak, a belső udvarokból vénemberek részeges nevetgélését hallom. Amikor a kocsmához érek, átmegyek az út túloldalára, de a napszítta, szakadt napernyők alatt, elkoszosodott műanyagszékeken ülő pasasok így is utánam füttyögnek. Az egyik rám rivall, de egy szót sem értek. Elfog az undor. Borzalmas emlékek hömpölyögnek tőlük a tudatom határán. Gyorsan felidézem Rio arcát. Annyira szögletes volt az egész. Gyönyörű férfi, és még az ingét sem vette le előttem, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy néznek ki a tetoválásai teljes valójukban.

Keserű sóhaj hagyja el a számat.

Rio, mi már nem találkozunk többet, ugye?

Talán jobb is így. Félek, mit tenne, ha megtudná, hogy loptam a húgától.

Még két sarok, és otthon vagyok.

„Otthon.”

Le kéne lépnem. Nagyon rossz lenne az utcán aludni? Talán haza sem kéne mennem. Talán megtarthatnám a pénzt, és lelépnék belőle valahova.

De bassza meg, ha Nox megtalál, tuti agyonver. Addig fog ütni és rúgni, amíg bele nem halok a belső vérzésbe. Nem ilyen halált terveztem magamnak.

Befordulok a sarkon, és már látom az eredetileg vörösre festett, de a Copperville-i szmogtól mára elszürkült, tízemeletes társasházat. Kopott, csíkos napellenzők feszülnek az erkélyek felett, az ablakok alatt itt-ott mosott ruha lóg. Az utcán végig ütött-kopott, régi autók állnak, amik sorát csak egy-egy kuka szakítja meg – szakasztott olyan, mint amit Sera elrablóinak nekilöktem.

Ez Copperville legszarabb környéke, és még itt is csak egy garzonra futja nekünk. Legalábbis Nox ezt állítja. Sokszor az az érzésem, hogy hazudik a pénzügyekről. Mindent ő fizet be: a lakbért, a számlákat, a kötelező betegbiztosítást. Persze csak miután beszedte tőlem a fizetésemet. Én soha nem látom a csekkeket. Nem tudom, mennyibe kerül a lakásunk fenntartása. Nox a fejemre szokta olvasni, hogy magasak a számlák, de miután sosem láttam egyet sem, nem tudhatom biztosra, hogy valóban annyi a rezsink és lakbérünk, mint állítja.

A nappali hőség már rég éjjeli hűvösbe fordult, de a kukák még mindig áporodott hulladékszagot árasztanak. Az egyikben valami mocorog. Azt hiszem, egy éhes patkány. Sietősre veszem a lépteimet, beviharzok az épületbe, a liftig meg sem állok. Ócska, linóleummal bélelt kis doboz. Külső ajtaja nincs, a belsőt is kézzel kell kinyitni. Itt is borzalmas szag van, azt hiszem, bepisált ide egy kutya. Miért ilyen rohadt büdös ez a város?

A hetedik emelet gombját nyomom be, és a gyomrom bukfencezik egyet. Zsigeri reflex, a testem tudja, hogy Nox már közel van. A pulzusom gyorsul, az érzékeim kiélesednek. Az agyam zakatol, sorra veszem, mit mondhatok, és mit nem.

Mire a hetedikre érek, kissé elzsibbadok. Kiszállok a liftből, az ajtó nyikorogva csapódik be mögöttem, és újra meggondolom, hogy be akarok-e menni abba a lakásba. Még visszafordulhatok. Talán nem talál rám. Talán ha megtudja, hogy kirúgtak, ma agyonver. Vér fémes íze árad szét a számban, ahogy elindulok a folyosón.

Egyszer nagyon megvert. Rossz napja volt, én meg menstruáltam, és elcsesztem a kaját. Akkor majdnem elmentem, de könyörgött, hogy ne tegyem. Mert mi összetartozunk és egymás nélkül nem élhetünk tovább. Akkor annyira kedves volt, annyira hittem benne, hogy megbánta! És meg is bánta, csak… lobbanékony. Nehéz a munkája, és én is mindig felbosszantom. Ha egy kicsit összeszedem magam, szerzek új melót, és ő is beindíthatja a saját műhelyét végre, ahogy tervezi, akkor jobb lesz. Tudom! Jobbnak kell lennie, hisz képes a kedvességre, csak nem minden nap.

A kulcsomat kezdem keresni a táskámban. Nem akad egyből a kezembe. Talán elhagytam. Talán ez egy jel, hogy lépjek le. Hogy Nox nem fog megbocsátani, mert kirúgattam magam. Fussak, amerre látok. Aztán az ujjaim közé kerül, pont amikor az ajtó elé érek. Nagyot nyelek. Most be kell mennem.

Lopva nyitok be, óvatosan bedugom a fejemet. A TV halkan szól, az esti híradó megy benne. Nox az ágyon fekszik, az arcát szürkés fénybe vonja a készülék. Ő is jóképű és izmos. Nem olyan helyes, mint Rio, de azért vonzó. Magas, fekete hajjal, acélkék szemmel és rengeteg tetkóval. Imádom a tetovált pasikat. Biztos ő is találna helyettem olyan lányt, akinek nem nagy a segge, és meg tud tartani egy állást. Remélem, megbocsát. Még most az egyszer.

Nem tűnik különösebben rosszkedvűnek, így belépek.

– Szia, bébi – motyogom, ahogy bezárom magam mögött az ajtót.

– Ilyen korán? – Nox szeme csíkká szűkül. Szorítani kezd a mellkasom, reflexszerűen kapok a táskámhoz, hogy elővegyem a felmentő erejűnek hitt pénzt. – Mi a szar történt?

Felkel az összevissza túrt, gyűrött ágyneműk közül, végigmér – szinte hallom, ahogy magában konstatálja, hogy szarul nézek ki, és csak azért nem ad neki hangot, mert most fontosabb téma van terítéken, – majd komótosan elém sétál.

Sejti. Kár lenne tagadni, sejti, hogy mi történt.

– Enrik… Szóval… – kezdem. – Seggfej volt. – Bassza meg, még egy értelmes indokot sem találtam ki, hogy miért rúgott ki. Idióta vagyok! – Jött egy új lány, és szerintem dug vele. Azt mondta, most egy darabig ne jöjjek, mert őt osztotta be helyettem. – Feszülten figyelem Nox minden rezdülését. Vajon elhitte? Basszus, egyáltalán volt értelme annak, amit mondtam?

– Kidobott, Sol?

– Neeem… vagyis, ezt így nem mondta ki. Csak most…

– Semmi baj, Sol. – Nox az arcom felé nyúl, megfeszülök, mert félek, hogy pofon vág, de helyette megsimítja az arcomat. – Semmi baj, bébi.

– De ma nagyon jó borravalót kaptam! És keresek másik melót. Enrik meg bekaphatja! Felmondok nála! – Előveszem a bankjegyet, Nox szája széle elégedetten rezdül meg. Kirántja a kezemből, felkapcsolja a lámpát és a fénye felé tartja. – Ügyes vagy, bébi. Tudod mit? Menjünk el kajálni. Éhen halok.

Nagyot nyelek, hevesen bólogatok. Én is farkaséhes vagyok.

– Hova megyünk? – Már elmúlt éjfél. A kedvenc helyeink ilyenkor zárva vannak. Legfeljebb egy gyorsétterem autós kiszolgálójában tudunk rendelni.

– Kaptam ma egy kupont. Új hely, a város szélén. Vedd a kabátodat.

Mi már a város szélén lakunk. Nox át akar kocsikázni egész Copperville-en egy kupon miatt?

Sietve kapom le a dzsekimet a fogasról, Nox pedig beteszi a pénzt a tárcájába. Ebből többet egy florint se látok, de legalább a verést megúsztam.

A kocsiba ülve furcsa érzés fog el. Még soha nem mentünk ilyen későn enni. Nox ilyenkor összedobat velem egy szendvicset vagy megcsináltat valami félkész kaját a fagyasztóból. De inkább nem kérdezek. Minél kevesebbet beszélek, annál kevesebb dologba tud belekötni velem kapcsolatban.

Nox bekapcsolja a rádiót, beindítja a motort, de mielőtt elindulna, még bepötyög egy üzenetet a telefonján. Ki a francnak ír ilyen későn? A mellkasom szorítani kezd. Valami nem kerek, de nem merek kérdezni.

Végre elindulunk, azonnal az autópálya felé vesszük az irányt. A K4 azonban nem a város másik végébe visz. A K4 kivezet a városból. Megmerevedek a rémülettől. Most a zaklatott elmém szórakozik velem, vagy valami tényleg kurvára nem stimmel?

– Milyen hely ez, bébi? – kérdem óvatosan.

– Kussolsz. Majd megtudod, ha odaértünk – feleli tárgyilagosan Nox.

Meg fog ölni?

Valahogy megtudta, hogy flörtöltem ma Rióval, és meg fog ölni? Vagy azért öl meg, mert kirúgtak? De ahhoz miért megyünk ilyen messze? Van hazulról három kilométerre egy gát. Ott is megtehetné, amit akar. Mi a faszom történik? Mit akar tőlem? Hova visz?

Könnyek szöknek a szemembe. Kurva nagy szarban vagyok. Nem kellett volna hazajönni. Le kellett volna lépnem azzal a bankóval, és futni, ameddig csak bírok. A kurva életbe, remélem, gyors halálom lesz.

Pánik cikázik az ereimben, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ma elér a végzetem, és hirtelen leszarom, hogy Nox megver-e. A testem hamarosan rothadásnak indul. Teljesen mindegy, hogy egy órával később vagy hamarabb.

– Hova megyünk? – A tónusom magas, ideges.

– Sol, megmondtam, hogy fogd be a pofádat! Mindent megtudsz időben – förmed rám Nox. Az utat szegélyező betonkerítés prizmáit bámulom, amikről vissza-visszaverődik a reflektoraink fénye.

– Meg fogsz ölni? – kérdem rekedten.

– Miért ölnélek meg? Értékes vagy, Sol.

Ez nem bók volt. Jeges, végítélettel fenyegető rettegés árad szét az ereimben. Bassza meg…

– Szeretlek, bébi. Tudod, hogy szeretlek – teszi hozzá Nox, és én hinni akarok neki. Olyan nagyon hinni akarok.

Forró, kövér könnycsepp gördül le az arcomon. Bassza meg. A kurva életbe!

– A hátsó ülésen van még egy kis kóla. Idd meg! – utasít Nox. Acélkék szeme ravaszul csillan meg. A fejemet ingatom. Van benne valami? Belekevert valamit? Talán gyorsabban vége, ha megiszom, de rettegek az eszméletlenség gondolatától. Azt se fogom tudni, mi történt velem, ha még valaha felébredek.

A torkom összeszorul, az arcom ég a visszatartott zokogástól. Ha ma nem öl meg, akkor hova visz? Kurvát csinál belőlem? Bérbe adott valakinek? Egyszer már fenyegetőzött vele, de annyira megijedtem, hogy felmásztam az erkély korlátjára, és addig nem jöttem le, amíg azt nem mondta, hogy olyan zsíros a seggem, hogy ezért úgyse fizetne senki.

Miért vagyok ennyire kibaszott hülye, hogy nem léptem le már akkor? Talán megérdemlem, amit kapok…

Nem! Nem, ez a rohadt fasz érdemelné meg, hogy megdögöljön végre! Tombol bennem a düh, de sokkal gyengébb vagyok, mint ő, és már egy fillérem sincs. Miért cseszek el mindent? Ha most félrerántanám a kormányt, lemennénk az útról, és mindketten szörnyethalnánk? Ha nem sikerül, akkor Nox biztosan megkínoz. Bassza meg!

– Sol, süket vagy? – mordul rám.

– Nem vagyok szomjas – dünnyögöm. A szám olyan száraz, mint a sivatag.

– Ahogy akarod. – Nox szája szélén ördögi mosoly bujkál.

Mostantól hallgatunk. A motor zúg, a rádióból retró slágerek szólnak, én pedig úgy érzem, hogy ez nem is a valóság. A testem zsibbad, sötét ködön át szemlélem a világot.

Lehajtunk az autópályáról, és pár kilométer után egy földútra térünk rá. Nem ismerős nekem a környék. Ha Nox itt hagy, nem fogok visszatalálni Copperville-be. Már mindegy is. Ha még élek is, valószínűleg nem leszek olyan állapotban, hogy visszamenjek. Nincs is okom visszamenni. A szekrényemben van pár ócska ruha, a fürdőszobában néhány pipere. Nincs miért visszamennem. Nem fogok visszamenni. Mert ma meghalok.

Körülöttünk vaksötét van, de az a benyomásom, hogy közel a tenger. Mintha végtelen feketeségbe tartana ez az út, ám a távolban már látok némi fényt. Ez nem az a fajta, amire vágyom, nem a fény az alagút végén, de határozottan arra tartunk. Ez a végállomás.

Az adrenalin robban bennem, az ajtókilincshez kapok, de az zárva.

– Maradj a seggeden! Mindjárt vége.

– Hova megyünk? – nyüszítek.

– Nem mindegy? Neked nem kell tudnod.

– Tudni akarom, Nox! Nagyon félek!

Nox felkacag. Élvezi. Talán ez csak szadista játék a részéről. Talán mindjárt visszafordulunk, és hazavisz. Nem lehet így vége! Nem lehet így végem!

– Elintézek egy kis üzletet, aztán hazamegyünk. Jó így, Sol? – feleli undok vigyorral Nox.

– Aha – makogom. Remegek. Reménykedem, hogy igazat mond, de nem tudok neki hinni. Valami nem stimmel. Semmi sem stimmel! – Milyen üzletet?

– Sol, miért nem tudod csak simán befogni a pofádat? Látod, ez a kibaszott nagy baj veled! Állandóan valami faszságot dumálsz. Komolyan mondom, nincs még egy idióta a világon, aki el bírná viselni a karattyolásodat!

Bizarr, mennyire megnyugtat a szokásos lebaszás. Otthonos mocsár, és mintha hordozná a sorok között az üzenetet: hazavisz, mert másnak úgysem kellek. Belesüppedek az ülésbe, és némán bámulom a közeledő fényt.

Nem tévedtem. Közel a tenger.

Egy mólót világít meg előttünk az a lámpa, mellette egy halászhajó vesztegel. Nox leparkol a fövenyen, a motort leállítja, de a reflektorokat égve hagyja. Három alak közeledik felénk, ketten az én oldalamra állnak. Valami eltörik bennem.

– Szállj ki! – utasít. A központi zár kattan.

– Nem akarok. – A hangom olyan, mint egy kísérteté.

– Tök mindegy, bébi. – Nox kiszáll az éjszakába, majd becsapja a kocsiajtót. A két idegen zseblámpákkal világít be az autóba, elvakít a fényük. A félelem az ülésnek szegez, úgy érzem, a semmibe zuhanok. Fölöttem ott lóg a végzetem, mint valami kibaszott éles guillotine. Már csak túl akarok esni mindenen.

Beszédet hallok, de szavak összemosódnak. Aztán nevetnek.

Mellettem feltépik az ajtót, megragadnak, és kirángatnak az éjszakába. Esem, a földre zuhanok.

– Óvatosan! – ordít valaki. Nem Nox.

Talpra rántanak. A ruhámat a nyakamig rántják. Merev vagyok a döbbenettől. A zseblámpák végigpásztázzák a reszkető, libabőrös testemet. A ruhám reccsen, majd a lábam elé hullik. Eltépték? Elvágták? Meztelen vagyok? Hideg van, a szél részvétlenül siklik végig a bőrömön. Fázom. Csak a bugyim és a szandálom maradt rajtam. Eltakarnám magam, de nem hagyják. Hátrarántják mindkét karomat, a csuklómba belevág valami, és szorosan egymásnak préseli a kezemet. 

Nox elém áll, gúnyosan végigméri a meztelen testemet. A tekintete, akár egy halotté.

– Semmi kérdés? Kifogyott belőled a szó? – kérdi halkan.

Nyitom a számat, de az agyam üres, egy hangot sem tudok kipréselni az ajkamon.

– Tízmillió – szól Nox.

Nem értem. Ez egy kocsi ára. A fejemet rázom.

– Ennyit érsz. – Egy cipősdobozt nyújt felém, és kissé megemeli a tetejét. Tele van bankjegyekkel.

– Eladtál? – hebegem.

– Végre leesett! – vihog fel Nox.

Hátat fordít. Elsétál. Kinyitja a kocsiajtót. Beszáll. Beindítja a motort. Elhajt.

Ha szeretnéd továbbolvasni, először lépj be a Zéika-olvasókör nevű Facebook-csoportomba, onnan éred el a linkeket a történetekhez. (A belépés feltételeként ne feledd kedvelni az írói Facebook-oldalamat. 😉)