3. Magnus

A puskatus nagyot csattan Neels tarkóján. Hátrahőkölök. A bátyám fejét ütötték meg, mégis reflexszerűen kapok a sajátomhoz. Basszus, nagyapa megint kezd bekattanni! Erős ingert érzek, hogy közéjük álljak, de nem tanácsos. Nagyapa bivalyerős, és én az alattvalója vagyok, mint itt mindenki.

Neels némán görnyed össze, a sérülést tapogatja. Remélem, nem kapott agyrázkódást. A lőteret betölti a vén szivar artikulálatlan üvöltése. Csak a szokásos dolgok. „Mi a szar van veled, hülyegyerek? Ezt tanítottam? Egy kurva szavamra se figyeltél?” És a többi. Gyűlölöm, ahogy a bátyámmal bánik. Ő a kedvenc, és ironikus módon ő kapja a legtöbbet.

Az öreg most ütésre emeli a kezét, és én nem tudom tovább türtőztetni magamat. Odakapok, hogy megállítsam, mire ő rám szegezi a Kalasnyikovját.

– Ha megmozdulsz, meghalsz, te kis szaros! – dörren rám.

Arcon csap az alkoholszag.

Megfagyok.

Ilyet még soha az életben nem mondott nekem. Egyetlen pillanat műve az egész, utána azonnal leengedi a csövet, mintha képzeltem volna az egészet. Hihetetlen. Én is kezdek megbolondulni?

– Vincent! Ne a fejét! Ne a fejét, az istenit! – Atticus rohan hozzánk a villa felől, fehér szakálla lobog a szélben, odébb rántja Neelst. Talán tart tőle, hogy ő maga ingerli tovább nagyapát. – Vigyázz a fejére!

– Kornelius kemény gyerek! Meg se kottyan neki – morogja nagyapa, de azt hiszem, betaláltak Atticus szavai. A vén szivart kevés dologgal lehet megijeszteni, de azzal, hogy szó szerint hülyére veri Neelst, éppenséggel igen.

Atticus maga mögé tuszkol mindkettőnket, copfba fogott ősz haja meglibben az arcom előtt, a korához képest megdöbbentően erős hátát bámulom. A testén alig látszik, hogy elmúlt hatvan éves.

– Csak egy nyomorult lövést tévesztett el! Egyetlen egyet, és azt is csak egy centivel. Ne üsd a gyereket minden apróság miatt! – szól higgadtan.

– A gyerek az enyém! – förmed rá nagyapa. – Én fegyelmezem! Elegem van belőle, hogy mindenbe beleütöd azt a bozontos szakálladat!

– A jobb kéznek ez a dolga, Vincent – szól higgadtan Atticus.

– Akkor nem sokáig leszel már a jobb kezem – feleli hűvösen a vén szivar. Bennem reked a levegő. Atticus köztiszteletben áll. Népszerűtlen döntés lenne nagyapa részéről, ha elzavarná. Tovább rontaná az amúgy is kétes renoméját. Egyre gyakrabban csiripelik a madarak, hogy elégedetlenek a vezetésével.

Látni akarom nagyapa arcát, tudni akarom, hogy valóban komolyan gondolja-e, de nem merek elmozdulni Atticus árnyékából. Neels is lapít, de a máskor szénfekete tekintete, akár a villanógránát. Fehér inge a mellkasára tapad, lőportól szürkült, mindketten izzadunk az öltöny alatt.

– Jól vagy? – suttogom, és a tarkóját figyelem. Ott a haja tüsire nyírt, alatta a bőr kevésbé napbarnított, a rövid fekete hajszálak alatt máris kirajzolódik egy dudor.

– Kutya bajom. Hallgass! – mordul rám fojtottan. Megértem. Nem akar még egy ütést. A fejbőre nem repedt fel, ám máris dagad.

Neels hallgat, de tudom, mire gondol. Mostanában volt pár megjegyzése. „El fog jönni az én időm, és minden bűnéért meg fog fizetni.” Várom. Mind várjuk. Viszont mind félünk, hogy Neels nem lesz különb, mint az öreg. Mindenkinél jobban szeretem a bátyámat, de rengeteget változott, mióta kivettek minket a suliból.

– A gyerek fontos neked, Vincent. Miatta mondtam, amit mondtam. A döntés a tiéd. – Atticus mindig mély benyomást tesz rám a hidegfejűségével.

– Nem gyerek ez! – Nagyapa hangulata hirtelen vált, előrángatja Neelst Atticus mögül, és úgy szorongatja meg a vállát, mintha képes lenne szeretni. – Szőrös tökű férfi! Ugye, fiacskám? – Az ujjai Neels vastag bicepszébe mélyednek. A bátyámnak nem illik fájdalmat éreznie, azonban biztos vagyok benne, hogy rohadt kellemetlen, amit az öreg csinál.

– Húsz éves. A tökét nem láttam – nyugtázza Atticus. Undorodom a stílusuktól. 

– Majd megnézed a hátát! Jövő héten elkezdjük a tetoválást! Igazi Kondor leszel, he? – fordul Neels felé.

Nagyapa kérdezett. Neels jobban teszi, ha baromi gyorsan válaszol.

– Azt hittem, már Kondor vagyok – szól hűvösen.

– A neved Kondor, de a család férfijai viselik a keselyűmintát is! És ráadásul te leszel a vezér! A pokolba is, olyan vezér leszel, mint én! – lelkendezik, majd ismét fordul a kedve. – Ha azt csinálod, amit tanítok neked!

Ne. Bármit, csak azt ne.

Neels széles hátát figyelem Atticus válla felett. Jóval erősebb, mint a kortársaink. Nagyapa a szart is kihajtja belőle, főleg mióta hazacitálta a gimiből.

– Nézd meg ezt! – bömböli a vén Kondor, lerántja a bátyám ingnyakát, pár gomb leszakadt és szétröppen. A vén szivar a frissen gyógyult hegtetoválást mutogatja. A közepe még varas, de a K egész szépen sikerült – már amennyire egy kihasított bőrdarab helye szép lehet.

– Ott voltam, Vincent – feleli Atticus. – Gyorsan gyógyul – mondja némi elismeréssel a hangjában.

– Persze, hogy gyorsan. Nem tápos csibe ő, hanem keselyű. – A vénember nagyot csap Neels hátára, de mintha egy vaskos törzsű fát ütne. Neels meg sem rezzen. – Na, próbáld újra, fiacskám! – biztatja nagyapa, mire Neels kirántja a kezéből a gépkarabélyt, céloz, kibiztosít, majd a fegyver fülsértően dörren, és előttünk a távolban a téglafalra akasztott papírfigura végzetes mellkasi lövést szenved. Neels telibe találta a szíve közepén. Nem kap érte dicséretet. Ez nálunk nem teljesítmény, hanem a minimum.

– Mehetek? – kérdi, és ismét a tarkóját tapogatja. Balsejtelem fut át rajtam. Talán súlyos a sérülése.

– Még nézd végig az öcsédet – dörmögi nagyapa. Neels biztosít, majd a kezembe nyomja a fegyvert. Előre lépek, a lelkem remeg, akár egy frissen kelt fióka, de biztos kézzel veszem célba a papíremberkét. Engem nagyapa ritkán ver meg, de azért nem példátlan.

– Feljebb – mormolja Neels, ám nem néz rám. Le sem veszi a szemét a saját találatáról. Vajon nagyapát képzelte oda?

– Na, mi lesz már, mitugrász? – mennydörgi nagyapa. Mindig így hív, pedig én vagyok a családban a legmagasabb. Valószínűleg az szúrja a szemét, hogy nem vagyok olyan robusztus, mint a bátyám. Az ujjam a ravaszon pihen, próbálom feloldani a gátlást. Szégyellem, hogy nem lövök olyan jól, mint Neels. Szégyellem, hogy tőlem nem is várják el. – Gyerünk már, kis szaros! – Nagyapa fenyegetően halk. Lövök, és egyből belesüketülök, hiába a füldugó. A golyó egyenesen Neels találatába csapódik. Ez baj.

– Most nézd meg! Most nézd meg, baszd meg! A kis nyomorult lassan lehagy! – bömböli az öreg, és a keze lendül Neels felé, de ő megragadja nagyapa karját.

– Hozzám ne érj! – üvölti.

A levegő megfagy körülöttünk, az idő megtorpan, talán még a bolygó sem forog. Erre senki sem számított. Nagyapa ráncos, borostás arca viaszos árnyalatot ölt.

Nem érti.

Neels soha nem védte meg magát, most azonban mereven markolja a vénember csuklóját. Atticusra nézek, az ő mindig kisimult arca is döbbenetet tükröz. Egyedül Neels marad magabiztos.

– Mit mondtál? – Nagyapa kirántja a kezét Neelséből.

– Azt mondtam, hozzám ne érj!

Rettegve várom, mi következik. Atticus keze ökölbe szorul, ugrásra kész, ha nagyapa nekirontana Neelsnek. A vénember konokul bámulja a bátyámat, először megvonaglik az arca, majd elernyed.

– Jól van – szól ijesztően halkan. – Ez a beszéd. Te leszel a vezér. Senki nem emelhet rád kezet, igaz? – Megrándul az orra. – Igaz-e?

Nem tudom dönteni, hogy ez fenyegetés vagy megerősítés.

– Igaz – feleli Neels hűvös nyugalommal.

– Mára végeztünk, kölykök – nyugtázza nagyapa. – Takarodjatok be.

Neels se szó, se beszéd megiramodik a villa felé, én pedig a nyomában loholok.

– Hé!

– Mi a fasz van? – mordul rám.

– Nagyon fáj?

– Magnus, hallgass már!

– Felhívjuk a dokit?

– Nem kell doki. Kussolj! – Neels rám sem néz, a levegő vibrál körülötte a dühtől.

– A frászt hoztad rám. Minek hergeled?

Már félúton járunk a kertben, de Neels megtorpan.

– Hergelem… – ismételi fagyosan. – Én hergelem őt.

Észbe kapok. Csak megvédte magát.

– Bocs! Komolyan bocs! Seggfej az öreg. Csak beszartam, hogy még jobban megver.

– Vagy téged ver meg, mi? – Neels felöklel a tekintetével. A családban mindenkinek barna írisze van, de neki és nagyapának olyan sötét, mint egy feneketlen kút.

– Ilyesmi eszembe sem jutott! – Teszek egy lépést hátra. Elcsesztem.

Neels türelmetlenül túr bele a hajába. Oldalt tüsi, szinte kopasz, csak a fejet tetején hagyta kissé hosszabban, akárcsak én. Csodálom, hogy nagyapa nem ragaszkodik a tar frizurához. Szerinte nem vagyunk elég katonásak így, de még az ő fafejébe is belefér, hogy fiatalként adunk kell a divatos hajviseletre.

– Fogd be, öcsi. Sípol a fülem, széthasad a fejem, és leszakad a karom az edzéstől. Öt perc kibaszott nyugtot akarok. Nagy kérés?

– Nem – szólok lemondóan. Fáj, hogy ilyen ellenséges velem. Két év van közöttünk,  régebben ő volt az én védelmező nagytesóm. Egy hónapja azonban az egész világot gyűlöli, amibe én is beletartozom. Meg tudom érteni. Csak rohadt szarul esik.

Felérünk a verandára, és legszívesebben újra rákérdeznék, kell-e neki orvos. Ki tenné ezt, ha én nem? Apa és a nagybátyám tesznek ránk, örülnek, ha nagyapa békén hagyja őket. Anyánk fel sem tud kelni az ágyból. Egyedül a nagybátyám felesége aggódik miattunk, de őt Neels magától fogja felkeresni, ha akarja.

Jobb, ha hagyom Neelst lenyugodni. Nem fogja elfogadni a segítségemet.

Belépünk a házba, átvágunk a hallon, és a lépcső előtt megpillantom a házvezetőnőt, méghozzá egy idegen lánnyal.

Elképedek.

Szemkápráztatóan gyönyörű. A legszebb lány, akit életemben láttam. És nagyon ismerős. Karcsú, és hosszú, hullámos, sötétszőke haja van. Az igazi ritkaság felénk. Itt mindenki fekete vagy sötétbarna. Talán festeti, de mindegy is, mert eszeveszettül jól áll neki. Hosszú farmert, és egyszerű pólót visel. A hasát eltakarja, de a vékony anyagon át egyértelműen kirajzolódik a köldökpiercingje. Meztelenül is látni akarom ezt a kis ékszert. Meg a piercingjét is.

– Ki ez a csaj? – kérdem Neelst, és azon agyalok, hogy vajon ezt a lányt láttam-e tavaly nyáron Fontanában. Baromira hasonlít rá, pont a zsánerem.

– Nem leszarom? – Neels olyan hangosan beszél, hogy a lány egyből felénk kapja az a finom babaarcát, de aztán rögtön el is fordul.

– Biztos az új szobalány – morfondírozok.

– Az. – Neels elvágtat mellette, nem fárad sem köszönéssel, sem bemutatkozással.

Én azonban meg akarom szólítani a lányt. Tudnom kell, hogy hívják.

VISSZA            KÖVETKEZŐ

Zéika-olvasókör            Wattpad