1. Natasha

 Az egészben a magány a legrosszabb.

Ég a szemgolyóm, forró könnyek homályosítják el az amúgy is félhomályos szobát. Pislogok. A könnyek kiszöknek, lecsorognak az arcomon, a párna elnyeli őket. Fészkelődöm, az arcomat a hűvösebb részére helyezem. Apró mozdulat, de a hátam kegyetlenül megbosszulja.

Fáj. Mert megvertek.

Mélyen beszívom a levegőt a számon át. Az orrom be van dugulva, nem kapok rajta levegőt. Egy utolsó, erős hüppögés összeránt, újabb villámcsapásként hasítva a lapockámba. Eltört. Egyszer csak éreztem azt a furcsa, recsegős érzés, a testemen belül hallottam a roppanást. A kín pedig nem múlik, pedig rengeteg gyógyszert tömtek belém. Túl sokat. Szédelgek tőle, alig bírom nyitva tartani a szememet. Talán így akarnak megölni? Megmérgeznek? Nyelek. Száraz a torkom, víz kéne.

Lassan, laposan pislogok. Nem kéne elaludnom, valami nem stimmel, valami baj van.

De olyan álmos vagyok. És fáj. 

Az egészben ez az állandó egyedüllét a legrosszabb. Ha anya élne, nem hagyta volna, hogy bántsanak. Apa parancsa, hogy fegyelmezni kell engem, de anya mindig megvédett, de most… most már felnőtt vagyok. Húsz éves! Nem itt lenne a helyem, és nem kellene eltűrnöm, hogy így bánnak velem! Viszont ők ketten vannak, én meg egyedül, és nem engednek ki!

Rab vagyok. Ez a saját otthonom, az apám háza és én rab vagyok benne, méghozzá azért, mert apa így parancsolta, de talán már nem is vonhatja vissza, mert… talán már ő sem él. Apa, miért nem jössz? Miért nem látogatsz meg már… mióta is? Lassan négy éve, hogy nem láttalak.

Megint nyelek. Alig van nyál a számban. Mi a fenét adtak be nekem? Annyira szédülök, de innom kell. Nehézkesen ülök fel, az ablakra meredek. Berácsozták, mióta megpróbáltam kimászni rajta. Volt pár sikertelen szökési kísérletem az elmúlt két évben, amiknek az emlékét sajgó pontok őrzik a testemen. Már egy ideje nem érdekel, ha megvernek, és ennek jelét is adom. Hát ma kár volt hergelni őket.

Megszédülök, ahogy felállok.

Ma kár volt, mert most eltört a lapockám, de legalábbis elrepedt, és csillagokat látok a rengeteg tablettától. Még mindig érzem, mennyire felszántották a nyelőcsövemet.

Botorkálok a sötétben, az íróasztalomig jutok. Ügyetlenül támaszkodom meg rajta, amivel leverek egy kupac könyvet. A biológia, matematika és történelem hangosan csattan a padlón. A francba! Olympe és Léna erre talán feljön, és ismét megver. Azt fogják hinni, hogy direkt csináltam, pedig soha nem tennék ilyet. Becsülök minden percet, amit tanulással tölthetek. Még nem mondtam le az érettségiről, habár kezdek túlkoros lenni hozzá. De a fenébe is, egyetemre akarok menni, emberek közé! Diplomát akarok, perspektívát. Megismerni valakit. Férjhez menni, családot alapítani. Mert itt egyedül ebben a nagy házban, ahol senki sem áll a pártomon, ahol mindenki alkalmazott, de nem az enyém, ahol mindenki olyan, mintha ellenség lenne – itt pokoli!

Megrogy a térdem, ahogy elrugaszkodom az asztaltól. Vajon ha betörném a tükröt a fürdőszobában, és összevagdosnám magam a szilánkokkal, akkor kénytelenek lennének kórházba vinni? Súlyosan véreznék. Azt Olympe, Léna vagy bárki a cselédek közül nem tudná elállítani. Muszáj lenne  bevinniük a kórházba, hogy összevarrjanak. Arra talán apa is hazajönne és meglátogatna, de ami még fontosabb, lenne esélyem a szökésre. Talán elrejthetnék némi pénzt a ruhámban. Találtam a könyvtárban. Közvetlenül, mielőtt megvertek, mert kutakodni mertem.

Teszek pár bizonytalan lépést a fürdőszoba felé. A fejem könnyű, a testem nehéz, Léna, mit adtál be nekem? Bátorrá tesz annyira, hogy kárt tegyek magamban? Elérem az ajtófélfát, meg kell támaszkodnom. Biztosan be tudnak vinni a kórházba. Van egy hamis aktám. Az új nevemmel vagyok benne a nyilvántartásban, mintha mindig is azzal léteztem volna. Ellátnának. Nem kérdeznének semmit a nevelőnőimtől.

Felkapcsolom a villanyt, de a fény szinte fejbe kólint, megfájdul tőle a szemem, képtelen vagyok nyitva tartani. Azonnal leoltom a lámpát. Megint nyelek, szárazabbat, mint valaha. Víz kell. A csaphoz tántorgok, kezembe veszem a fogmosópoharamat. Ezt most belevághatnám a tükörbe, biztosan betörne tőle, szanaszét repülnének a szilánkok, egyet megragadnék, a csuklómba mélyeszteném, fájna, de  tompa vagyok, és különben is kit érdekel, engem biztos nem, az apámat biztos nem, elég ha Lénát és Olympe-ot érdekli, elég ha kórházba visznek, ahonnan meglépek és… Akkor mi lesz Talizmánnal? Mi lesz a lovacskámmal?

Egykedvűen eresztem meg a csapot. A lovamat nem akarom cserbenhagyni. Minden eddigi tervemben vele együtt szöktem volna. A pohár színültig telik, kicsordul, jeges cseppek csorognak végig a kezemen. Nagy kortyokban nyelem a vizet, a hűsség ellazít, lelassítja a zakatoló szívemet. Valami módnak lennie kell, hogy kijussak innen!

Bár apám talán megtalálna. Apám és az ő rettenetes társai. Vajon még mindig csinálja? Vajon még mindig csak egy egyszerű senki az Alfardo-klánban? Egyáltalán igaz mindez? Nem élünk ahhoz túlságosan jól? Vagy abban a klánban mindenki ennyire gazdag? Vgay nem is vagyunk azok, csak én nem vagyok tisztában a pénz értékével.

Néha elbizonytalanodom, hogy valóban akarom-e őt újra látni. Ez a ház, ez az élet, a cselédek, a lovam, minden abból a pénzből van, amit a legszörnyűbb emberellenes bűntettekből keresett.

Emberrablók. A klán, aminek apám a tagja, emberrablással foglalkozik. Talán jobb is, hogy nem ismerem igazán az apámat. Jóformán semmit sem tudok róla.

Újratöltöm a poharat, ismét kiiszom.

És ez az oka annak, hogy bezárva kell élnem. Apám félt a világtól, amit az olyanok tesznek veszélyessé, mint ő, és félt a tettei szörnyű következményeitől. Nem tudhatok semmit róla, mert akkor nincs értelme vallatni engem, és nincs mit kiszedni belőlem. Apám személye egy homályos folt az emlékeimben. Hétpecsétes titok, még előttem is.

Még egyszer, utoljára belebámulok a tükörbe. A pohár a kezemben van, csúszós, hideg. Most betörhetem vele. A szilánkokkal kivághatom innen magamat. De ha Léna nem visz kórházba… Akkor meghalok.

Lecsapom a poharat a mosdókagylóra. Jobban szédülök, mint valaha.

– Natasha! – A hang az alsó szintről jön. – Aludj!

Gonosz boszorkány. Gyűlölöm.

Visszatántorgok az ágyhoz, bedőlök a hideg párnák közé. Apa rettenetes dolgokat tesz, mégis hiányzik. Sokszor beszélek hozzá elalvás előtt, és néha az az érzésem, hogy tényleg hall engem. Ő hisz az ilyesmikben, a természetfelettiben. Emlékszem, kicsiként azt mondta, tud hasbeszélni, olyan halkan, hogy csak én hallom, de én nem a fülemmel hallottam.

Ásítok, kezdek ellazulni.

Azt mondta, különleges dolgokat mond, csak nekem. Jó fülem van, azért hallom őt.

Nyújtózkodom, magamra húzom a takarót. Olyan kellemessé válik a nyugalom, hogy szeretnék máskor is bevenni ebből a tablettából.

Apát csak akkor hallottam hasbeszélni, amikor fogta a kezemet. Nem a fülemmel hallottam őt. A fejemben hallottam őt.

Megragadják a karomat. Kipattan a szemem, ordítok, a lapockám annyira megsajdul, mintha kést döftek volna belém. Talán tényleg ez történt? Az ágy távolodik, a bokámat megfogja valaki. A levegőben lógok. Visítás szakad fel a torkomból. A talpam földet ér. A testem nekicsapódik valakinek. Nem értem, és csak üvölteni bírok. Valami a számra tapad.

– Hallgass el! – Férfihang mondja. Nem ismerem. Nem ismerem! Meresztem a szemem a sötétbe. Ketten vannak, maszkban. Az egyik a kezemet hátra csavarja, és áramütésként ráz meg a fájdalom. 

– Ne hátra! – parancsol rá a másik. 

– Mert?

– Megsérült a háta.

Ismernek! Tudják, hogy megvertek ma. A kezem előre lendül, és ragasztószalagot tekernek a csuklómra. A karom a mellkasomnak préselődik, a szívem annyira erősen dobog, hogy rázkódik az egész testem. Nem lehet, hogy most… Folynak a könnyeim. Nem! Vergődni kezdek, de leszorítanak. 

– Katarina! Állj! – A férfi hangja robban a szobában. 

Ismer. Én nem ismerem. Tudja az igazi nevemet, és ettől megfagyok. Reccsen valami, nagy kéz lenül az arcom elé, betapasztja a számat ey csk ragasztószalaggal. Felemel, megfordít, beleszédülök, a hasam a vállának csapódik, a lábam rángatózik, nincs hatalmam felette. A világ a feje tetejére áll, a vér a fejembe tódul, a bokámat megragadják, szorosan összekötik, és döngő léptekkel indulunk kifelé a szobából. Rázkódom, a fejem lüktet, a zsigereim összepréselődnek. Megfagytam. Hol van Olympe? Hol van Léna? Honnan tudják ezek a férfiak, hogy ma megvertek?

Elmondták nekik! Olympe és Léna elmondta! Ők engedték, hogy ez megtörténjen? Halottak? Vagy egyenesen ők adtak el?

Egy izzadságcsepp a szemembe folyik, és csípni kezdi, a hajam az arcomra tapad. Minden fáj, de már csak belül üvöltök, süvít a vér a fülemben. Hányni akarok. Tudni akarom, hogy hova megyünk, de csak a sötétben száguldó fényeket látom. Azt hiszem, visítok, azt hiszem, elájulok.

A levegő megváltozik. Friss, nyáresti levegő, ami beleég az agyamba.

Hirtelen a számba hányok, vissza kell nyelnem, őrülten nyáladzom. Senki nem lát? Visítok a ragasztószalag mögött, tompa nyögés lesz belőle, de senkit nem érdekel. Meg fognak ölni. Meg fogok halni! A lábát látom, a csizmáját, mindene fekete. Gyors, túl gyors, és visszanyelem a torkomba szökő gyomorsavat.

Benzin szagot érzek, és sűrűbb sötétbe, szúrós szőnyegre érkezem. Az autó ajtaja becsapódik, a motor már jár. A lendület előrelendít, és az arcom belecsapódik a mocskos padlóba. 

Elindultunk. 

Felülök, és meresztem a szememet. Nem látok semmit. Itt hátul nincs velem senki? 

Furgonban ülök. Nekidőlök a falának, jeges, fémes. Az arcom ragad, tiszta víz vagyok, didergek, a szívem zakatol. Miért? Miért visznek el? Hova visznek? Honnan ismernek?

Az apám miatt visznek el? Vallatni fognak? Én nem tudok semmit! A nevelőim miért engedték? Miért? Élnek? Összekucorodom, és figyelek. Ezt a nyomorult ragasztószalagot el tudom tépni. Ezt nem mondta el nekik Léna? Régóta nem kötöznek meg szigszalaggal, mert rájöttem, hogy kell eltépni.

Talán nincs sok időm. Talán ki tudok ugrani. 

Ez most nagyon fog fájni, de nem érdekel. Előre csúszom, hogy helyet hagyjak a kezemnek, a karomat a tarkóm mögé emelem, és teljes erőmmel lendítem előre és oldalra. A ragasztószalag szétpattan a csuklómon. Remek! Még megy.

Alig érzem a fájdalmat. A bokámat már kézzel szabadítom ki, aztán letépem a szalagot a számról.

Tapogatózni kezdek, bármi után, ami hasznomra lehet. Egy rés sincs az autó oldalán, semmi, ami ajtóra vagy ablakra utal.

Fékezünk, csak egy pillanatra. Az ajtóhoz ugrom, és amilyen halkan csak lehet, megpróbálom kinyitni. Nem megy. Hiába nyomom, meg sem mozdul. Tapogatom, keresek valami kilincset, zárat, bármit. 

Az autó lassul, majd hirtelen változtat irányt. Beleszédülök.

Valami robban, fülsüketítő. Lövés hangja? Az egyik férfi felordít. 

Aztán elhallgat, és iszonyatos csend lesz.

Pisztoly sült el, és most megállunk?

Az egyik meghalt?

Csak állunk.

Egy darabig csak állunk. Nyílik az egyik első ajtó, és hallom a férfi lépteit. Engem is le fog lőni!

Felém tart, a hátsóajtóval babrál.

Egy esélyem van. Az egész testem remeg, de nem érdekel. Nem akarok meghalni. 

Nyílik az ajtó, odakint masszaként folyik össze a félhomály, de látom őt, látom a sziluettjét. Látom a maszkot, a  széles vállakat, a fegyvert a kezében. Nagyra tárja a ajtószárnyat, és én átugrom a karja alatt. A kezem, aztán a térdem csapódik a földnek, majdnem előrebukom, de felpattanok, és rohanni kezdek. 

– Katarina! – Bömböl, az egész világ beleremeg. – Katarina!

Rohanok, hallom a lépteit, letérek az útról, be a növények közé.

– Katarina! Katarina!

Rohanok, a levelek a lábamat csapkodják, az ágak pofonvágnak. Hallom őt, de távolabbról. Fut, néha megtorpan. Bizonytalan. Én csak menekülök, már semmit sem látok, semmit sem hallok. Ég az összes izmom, a tüdőm sípol, de nem érdekel. Katarina neve nagyon messziről hallatszik. Nem vagyok Katarina. Soha többet nem leszek Katarina.

KÖVETKEZŐ