1. Celly

2011. augusztus 29.

Az őseim kannibálok voltak, élve sütötték meg az ellenségeiket. Ezzel biztatom magamat, ahogy átvágok a kihalt sikátoron. Eltévedtem. Rossz sarkon fordultam be, és most fogalmam sincs, hol járok. A szívem vadul dobog, a torkomba ugrik, elzárja a levegő útját. Nem vagyok biztonságban.

Az őseim vérszomjas harcosok voltak, de én csak egy lány vagyok, paprikasprayvel a zsebében, aki Fontana külvárosának utcáit rója. A téglafalak szűk folyosókat alkotnak körülöttem, melyek végén fel-felbukkan az ipari kikötő és a Zéikai-tenger. A morajába sirályok undok kacaja vegyül. Mintha rajtam nevetnének, mert azt hiszem, lenne bármi esélyem, ha összefutnék egy emberrablóval. Az Alfardo-klán kiszorult a nagyobb városokból, de Fontana peremterületei elég kiterjedtek és zegzugosak, hogy néha történjenek „rejtélyes” eltűnések. A dél-zéikai állam persze tagad. Ez nem újdonság. Azonban a Kondor-klán sem hajlandó az eseteket az Alfardóknak tulajdonítani. Lassan mindenki cserben hagy minket, egyszerű embereket.

Úgy döntök, hogy kimegyek a partra. Ott feltűnőbb vagyok, viszont én is könnyebben észreveszem, ha valaki követ, és a tájékozódás is egyszerűbb. Vissza kell találnom a belvárosba.

Remegve markolom a paprikasprayt, a tenyerem izzad, csúszkál benne a flakon. Lassan, egyenletesen veszem a levegőt. Magabiztosnak kell tűnnöm, úgy kell járnom, mintha tisztában lennék vele, hol vagyok és hová tartok. Aki rossz szándékkal szegődik a nyomomba, az már a lépteimből rájön, ha figyelmetlenül viselkedem vagy félek.

Kiérek a part menti betonútra, tengeri szél kap a hajamba, felettem a párafelhőkön sárgásan dereng át a napfény, a levegő forró, fullasztó. A pattogzó mázú korlát mögül egy kormorán figyel, majd unottan tollászkodni kezd. A másik oldalon lepusztult téglaházak merednek sötét, poros ablakokkal a nyílt vízre. Vajon lakik itt valaki? Ha felintegetnék egy vak ablaknak, elhinné az esetleges támadóm, hogy egy ismerős figyel onnan? Legalább addig, amíg szerzek egy kis előnyt?

Ostobaság volt erre a környékre jönni. Egy olcsó pipereüzletet szerettem volna felkeresni, valami aprósággal akartam megjutalmazni magamat a végigdolgozott nyár után. Az a pár ezer florin talán nem hiányzott volna a továbbtanulásomra szánt összegből, és azt legalább nem tudta volna apám elinni. Az üzlet azonban bezárt, mire odaértem, én pedig eltévedtem, és mire észbe kaptam, a biztonságot jelentő járókelők elmaradtak mellőlem. Csak akkor döbbentem rá, hogy no-go zónába kerültem, amikor már percek óta egy lelket sem láttam magam körül. Azonban akkor már késő volt, elvesztettem az irányérzékemet, és most kétségbeesetten keresek egy tájékozódási pontot. Jó lenne egy telefon, de azt végképp nem engedhetem meg magamnak.

Idegesen igazgatom magamon a bézs nyári ruhámat. Úgy érzem, kihívóan tapad a testemre, mintha meztelen lennék.

Ma megbámultak. Általában megbámulnak, de ma egy velem egykorú fiú tette. Öltönyt viselt, és annyi testőr nyüzsgött körülötte, hogy esküdni mernék, csak az egyik Kondor fiú lehetett. Állati magas volt, átható, barna tekintettel. Rám mosolygott, olyan szélesen, mintha ismernénk egymást. Azonnal libabőrös lettem, egy pillanatig mozdulni sem tudtam, hipnotizált.

Aztán lesütöttem a szememet.

Mindez abban az utcában történt, ahol a luxusbutikok vannak. Nem szeretek arra járni, ott szégyellem a legjobban, hogy szegény vagyok, így hát bármilyen helyes is volt a srác, elfordítottam a fejemet, ügyet sem vetve a sóvár tekintetére. Egyébként is okosabb dolog nem mutatni érdeklődést. Ők a maffia, még a legfiatalabb örökösük is azt tesz velem, amit akar. Nem szívesen gondolok erre, és biztos voltam benne, hogy mire újra odapillantok, megfeledkezik rólam. De nem így történt.

Elindult felém. Ő és az egész öltönyös bagázs.

Én meg bepánikoltam. Gyorsan beiszkoltam egy mellékutcába, és olyan sebes léptekkel haladtam, ami még éppen nem tűnik futásnak, csak sietségnek.

Leráztam őt. Most pedig azon töprengek, hogy érezném magam, ha vele lennék épp, és nem itt, egyedül a kihalt parton. Kiszolgáltatott vagyok, erőtlen. Vajon ez a fiú ártott volna nekem? Vagy pont vele lennék biztonságban, és nem kéne most az Alfardóktól rettegnem? Ezt már nem fogom megtudni. Örülhetek, ha ép bőrrel visszajutok a belvárosba.

A távolban észreveszem a hatalmas, piros darut, amivel az óceánjárók rakományát emelik meg. Az a főtérről is látszik! Remény támad bennem. Ha elindulok az utcán vele egy vonalban, visszajuthatok a belvárosba. Megszaporázom a lépteimet, de csak annyira, hogy ne tűnjön futásnak.

– Hé, te lány! – ordít egy idegen. Különös akcentussal ejti a zéikait, északiasan. Összerezzenek, de nem állok meg. Egyetlen szemvillanásra kapom oda a fejemet. Egy férfi kiáltott rám az út széléről, fehér kisteherautó mellett áll. – Segítenél ezt bepakolni? – Egy feltekert szőnyegre mutat a lába mellett.

Még csak nem is lassítok. A pasas arca simára borotvált, ő lenyalt hajú, a nyakára oldalt egy keresztet tetováltatott. Állati furcsa minta. A feszületet cirill betűkből formálták. Ez nem az Alfardók jele, azonban nincs az az emberrabló, aki lenne annyira ostoba, hogy magára tetováltat egy skorpiót.

– Egy perc az egész! Kapsz ezer florint, ha segítesz berakni! – rivall rám.

Gyorsítok. Ismerem a trükköt. A nagybátyám a lelkemre kötötte, hogy soha ne segítsek idegeneknek. Különösen ne egy férfinak. Nem egy fiatal, vékonyka lánytól fog segítséget kérni, ha be akar pakolni az autójában. – Legyen ötezer! – üvölti.

Rohanni kezdek, teljes erőmből szorítom a paprikasprayt. A piros daru lebeg a szemem előtt. El kell érnem, be kell fordulnom balra az első utcán, és addig szaladnom, amíg emberek közé nem kerülök.

Mögöttem motor berreg fel. Utánam jött? A szívem szaporán dobog, a halántékom lüktet. Bármit, csak ne az Alfardókat! Bármi is történik, nem engedhetem, hogy elvigyenek. A rokonaim soha nem találnak rám. Kurva leszek, vagy szervdonor. Inkább a halál!

Bár hagytam volna, hogy az a Kondor fiú megszólítson! Talán még vele lennék, nem itt egyedül.

Viharos szél süvít végig a parton, a semmiből érkezett. Szemből fúj, mintha ellenem dolgozna. Miért? Ez a sorsom? Áldozat vagyok?

Nem. Én nem vagyok!

A sirályok részvétlenül kacagnak fel a dokkokból, egy tankerhajó kürtöl a távolban. Ő talán nekem szurkol, ám az autó közelít. Utol fog érni, és a paprikaspray meg sem kottyan majd neki. Hátra akarok nézni, de nem tehetem. Az lelassít, kitérít az irányból, akár halálos is lehet a másodperc, amit elvesztenék vele. A tüdőm szúrva adja tudtomra, hogy nem sokáig bírja már az iramot.

Mi van veled? – kérdem tőle. – Azt akarod, hogy kivegyenek belőlem?

A jármű vészesen közel ér, a daru veszélyesen távol van. Sehol egy lélek sem, csak én és a fehér kisteherautó. És lassulok. A sprint az elején elhasználta minden erőmet.

Nézem a kis utcákat, próbálom kiszámítani, melyikbe nem tud behajtani a pasas. Egyik sem elég szűk, hogy ne férjen be, ráadásul egy kanyarodás még jobban lelassítana engem. Így csak futok, amíg a lábam bírja, a szél süvít a fülemben, meglobogtatja a hajamat, a szemembe izzadságcsepp kúszik, és csípni kezdi. Pislognom kell, és két szemvillanás között anyám arca tűnik fel előttem.

Egy emlék? Ilyen, ha elkezd leperegni előtted az életed? Vagy mégsem? Olyan riadt, amilyennek még soha nem láttam. A sirályok felvisítanak, furcsa a hangjuk.

Nem nevetnek.

Azt sikoltják: a vízbe!

Az autó közvetlenül mögöttem jár, mellettem a korlát megszakad.

Nem gondolkodom. Nem tudom, mi van alattam. Nem érdekel. Inkább fulladok meg méltósággal, mint hogy elvigyenek.

Elrugaszkodom a betonperemről, és a vízbe vetem magam.

Csobbanok.

Jéghideg.

A világ elhomályosul, az orrom telemegy sóval és algával, a buborékok sűrű fátylat vonnak körém. Nem ütköztem neki semminek, süllyedek. Egyre mélyebbre merülök, de nem küzdök ellene. El akarok tűnni, fel akarok szívódni, szerte akarok foszlani!

Aztán a víz kidob magából. Emelkedni kezdek, a háborgó felszínre meredek, a tüdőm levegőért könyörög. Győz az életösztön, és felfelé török. A fejem kibukik a vízből, hullámok csapnak az arcomba, a moszatos, kagylókkal borított beton felé sodornak, és megpillantom a  létrát, ami a partra vezet. Fülelek. Léptek, motorzaj, emberi hangok után hallgatózom, de a tenger zúgása mindent elnyom.

Itt van még? Odafent áll lesben? A korlát mögött közel s távol senkit sem látok. A part csendes, a sirályok hallgatnak.

Nem akarok többé Fontanába jönni. Már az sem érdekel, ha máshol nem találok diákmunkát. Ma egyértelműen kiderült, ezt a helyet nem védik megfelelően a Kondorok. Valahogy máshogy kell pénzt szereznem a továbbtanulásomra. Muszáj szakmát szereznem, a fizikai munkához gyenge vagyok.

Egyáltalán mi történt az imént? Anyám szólt hozzám? Ő sikoltotta, hogy ugorjak a vízbe? Nem ez lenne az első eset. Évente párszor feltűnik előttem a képe, mióta meghalt.

KÖVETKEZŐ

Zéika-olvasókör            Wattpad